Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - FÜLÖP ANTAL: Metation (regényrészlet)
Metation nyilall a sejtés, s egy pillanatra valósággal a padlóhoz szögez. Az előbb — fut át az agyamon — talán nem csak gondoltam azt, hogy: ”Mi az istennek született?...”, lehet, hogy ki is csúszhatott a számon. Ha már ez az ostobaság is a teavízzel, amely alatt biztosan magam gyújthattam meg a gázt, a speizbe menet, megtörténhetett. Ötéves, de jó, ha három és félnek látszik. Egy vagy két éve, egy centi nem sok, de annyit sem hajlandó nőni. Bár a helyében talán magam se nőnék, már csak tiltakozásból sem, ha ’’parancsra” csináltak volna, mint őt, ezért a kétszobás odúért, amely itt fent a hetedik emeleten, abból picsányi szoba-konyhából nézve, amely akkorka volt, mint két élére állított dominókocka, valamiféle türkizkék s rózsaszín meseködökben lebegett. — No várj, mindjárt adom — mondom, a hangomban valami bocsánat- kérés-félével, mialatt leszűröm a teát, s a hűtőből előveszem a szalámit, melyet a húsüzemből loptam tegnapelőtt, s amelyet Cinke-Lill még tegnap, gondolatban eddig a reggelig előre szaladva, egy tányérra szeletelt, s a vastagra sikerült kenyérszelettel eléje teszem. — Hova mész? — kérdi, s a tányérja felé mozduló keze félúton megáll. — Föl kell vennem a nadrágot meg a bakancsot. Mezítláb nem vihetlek óvodába — mondom, s attól, amit válaszol, végigfut rajtam a hideg. — Hozd be ide, és itt vedd fel — mondja. — Itt, az asztalnál... — Hogy jól összemocskoljam vele a szőnyeget...? — Nem — mondja. — Azért, hogy ne menj be a speizba... A közénk zuhanó csendből mintha kiszippantották volna a levegőt. — Mi az istent akarsz? — mondom. — Nem akarom, hogy megint kitalálj valamit ... — feleli. Az előszobában öltözöm. A hoffman-gatya melós szagot pöffent az arcomba, ahogy magamra húzom. A bakancsot már befűztem, s amikor éppen a pufajkát kanyarítottam volna magamra: ott állt előttem... — Készen vagy? — kérdeztem, de a hangomon magam is éreztem, hogy a pulzusom megugrott. — Én kész vagyok — feleli. — Akkor mehetünk — mondom, s a kezét fogva viszem a lifthez, az alsó emeleteken ajtók csapódnak. — Nem zártad be az ajtót — mondja. Mialatt a zsebeimben kotorászva a kulcsot keresem, meghökkenten és értetlenül bámul föl arcomra, megpróbálja elkapni a tekintetem. — És a kabátot sem adtad rám... — mondja. — Nem baj — felelem. — Nem baj... Várj meg itt!... Úgyhogy akkor visszamentem, nővér, s a becsukott ajtó mögött villant át agyamon, hogy az óvodába azért mégiscsak el kellett volna vinnem... A speizajtó nyitva volt, a résnyi sötétből, kintről, a szelelőn át behatolva hideg csapott az arcomba. Hallottam, amint a fejem fölött a föltámadó szél tépázni kezdi a toronyház tetejét, és zúgatja a lift acélhuzalait. Levettem a polcról. Bár nem akarta, a bűzével figyelmeztetett, fölhajtottam. ’’Nem zártam be az ajtót!” — villant át rajtam. így hát a palackot — sietve — a ruhák alá, a
