Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - FÜLÖP ANTAL: Metation (regényrészlet)
FÜLÖP ANTAL gondosan bedugaszolva, s a parafa dugó fölé, kettős biztosítékként, egy igelit cafat zsineggel szorosan körülcsavarva. Itt van a horgászbot is a pumpa meg a fölcsavart ablakredőny közt, a gumicsizma szárában; ahogy a könyököm hozzáér, megmozdul. Még régebben azt hittem, halászni akarok, az talán majd segít. De kertem sosem volt, csak álmomban, s az a két cserép aszparágusz, amely időnként egészen elsárgul, s rikítva kiabál egy fél pohár klórozott vízért, nem szükségei Metationt. így már a konyhából ezért jöttem, csupán a testem jött kenyérért. Bal kezem alatt elnémul a sustorgás, ahogy a másik a polcról leveszi. Egészen közel jön arcomhoz, úgy néz rám a saját szememmel — egy darab arcomat is tükrözve — zöldes csillogásából, magam is ott lennék belül a dugó alatt, ahonnan, ma, ezen a rohadt reggelen, remélem... Hosszú idő után azért erre az útra felöltözhettem volna rendesebben. Ott a gyapjúpulóverem, még anyám kötötte, nem sokkal halála előtt. Mindig jól állt rajtam a szimpla riflével, a fekete dzsekivel, ha két pár cipőm közül a fekete maratonit húztam fel. Persze még régebben, mikor még meló után átöltöztem, mikor még bedőltem annak az álszent érzésnek, amely az embert nyomban eltölti, amit a hoffman-gatyát s a vasalt orrú bakancsot, a: ’’lólábat” levedli, s a raktári szappan ázottszar-illatában lezuhanyoz, és rendesebb ruhába bújva, egyszerre másnak érzi a világot... s a kerékpárján hazafelé tartva mintha rózsaszínű égők koszorúja gyúlna ki kalimpáló szíve körül, már-már a szabadság gondolatával kacérkodva... A stelázsi tetején feltornyozva állnak a kartondobozok, bennük a felfújt, színes üveggömbök, melyekre, ha erősebben ráfúj az ember, el is pattannak. A kék, sárga, piros és zöld villanygyertyák, melyek eddig már öt karácsonyestén vontak csillogó aurát a fehér selyemszálakon csüngő karocsonyfadíszek köré, miután Cinke-Lill, bekapcsolva őket, a rózsaszínű üvegcsengővel a Jézuskának csengetett. Három hét múlva karácsony. Három hét... Akkorra talán már hozzá is szoknak a gondolatához. Ha meg nem, hát majd jövőre... Akkorra biztosan... A szentségit! Mert hozzá kell szokniuk... — Mit csinálsz olyan sokáig odabent? — hallom a nyitott speizajtón át, nővér. — Miért? — mondom— szerinted mit csinálhatnék? S koronatanúként a műanyag zacskó most olyan hangosan sustorog fel, hogy a konyhaasztalnál is hallani lehessen, mikor a kenyérről lecsusszan. A konyhában látom, hogy a teavíz már forr a gáztűzhelyen, a fémkarika izzik alatta. — Már megmondtam, hogy a gázt nem szabad meggyújtanod — mondom. — Még fölrobbantod a konyhát... — Miről beszélsz — mondja. — hisz föl sem érem. Mindig kitalálsz valamit... Már ott ül az asztalnál, a bőrtámlás pádon, lába — a rosszul befűzött cipőben — nem ér a földre. Kezét ölébe ejtve bámulja maga előtt az abroszt — várja a reggelit Ahogy meggörnyedt hátán lefut a tekintetem, belém
