Irodalmi Szemle, 1992

1992/2 - FÜLÖP ANTAL: Metation (regényrészlet)

Metation

Dúdor-kép "Démona” árnyékolná az arcát, akárcsak azét a képen révedő alakét, aki csapott vállal, kezét bénultan ölébe ejtve, kusza tekintetével tükrözi a reggelt, kampós szögön lógva a reszkető kölyök feje fölött. Míg aludt, bejárva álmának pipacsvirágos tájait, vagy talán botos vénasszony kergette, addig valaki — nem ő — az ő ágyába vizelt, valaki, aki ismeretlenül, láthatatlanságba burkolózva gyűlöli, mindenütt ott van, s egyszer talán meg is fogja ölni. S akinek undorító húgyfoltjáért, amely a derekát süti a lepedőn, most várja a büntetést. Mióta egyszer, azon a rohadt reggelen elszabadul a kezem, s egy nem tudom pontosan kinek, a "kibaszott hiénáknak” adresszált ütéssel a fiam meztelen seggére csapott, hogy öt ujjam nyomán lázadva rohant bőre alá a vér, s ötágú vörös rajzolata arcomba égette tehetetlenségem bélyegét.

— Kelj már föl — mondom, türtőztetve magam, s amilyen türelmesen csak tudom, megpróbálom lehúzni róla a takarót. Riadtan kap az ujjai közül kicsúszó paplan széle után, s ahogy megmarkolja, elfehérednek a körmei.

— Tudom, hogy itt járt megint. Kelj föl nyugodtan, nem bántlak — mondom.

— Menj ki innen — mondja. — Egyedül akarok öltözni.

"Mennyi ideig fog ez tartani?” — gondolom, ahogy a szoba hidege a sötét konyhában folytatódik. "Az istennek született ez is?" — villan át az agyamon, mikor a számba toluló káromkodást visszanyelve fölkattintom a kincstári mosóasztal fölött a lámpát. És ott a cetli!... Látom, hogy ott fehérít a rádió és a mixer előtt az asztal lapján. Látom, de nem akarom látni... Reggelenként anélkül is előttem vibrál — most épp a mosóasztal bakelittal fedett szekrényének ajtaján — az a gyötrelmesen ismétlődő, sebtében papírra vetett mondat, vagy inkább csak két szó, melyet Cinke-Lill, végignézve a tévé esti adását, pulzusában már a cipőgyári gépek zakatolásával, nagykabátban, csizmában, fején tediber sapkával, kesztyűje fölmarkolásra készen a cetli jobb szélénél, sietve odafirkant, s amelytől, ahányszor csak elolvastam: "...Időben megjövök...”, egyszerre a feje tetejére állt bennem minden, a markomban kitépett fűcsomókkal, gyomszárakkal csúszok a tehetetlenség lejtőjén lefelé. "Mert nem időben...” — villan át agyamon— ’’Nem időben.... Hanem idejében, a szentségit! Még mielőtt az ott, a szobában reggelente fölébredne...” A cetli holdudvarán kívül bolyong a tekintetem... Mialatt a nyitódó fiók felém tolódik, és látom, hogy a kezem a kanalak és villák közül a nagykést előveszi, a sirály kifeszített szárnyakkal kanyarba fordulva közeledik. A kést markolva megyek. Hallom, hogy odabent aprókat nyögve — talán — a harisnyanadrágjával küszködik. ”A trikóját biztosan megint fordítva veszi majd fel..." — gondolom.

A speizban koppan a kés nyele, ahogy leteszem, és kezem a műanyag sustorgásban kotorászva érzi a kenyér domború testét, kutatva próbál hozzáférkőzni. A sirályt most nem látom, csupán érzem, hogy ott van a közelben, egyre közelebb közelben, amikor megpillantom: ott áll a kenyér fölötti polcon, az üres palackok között, kétdecis üvegében, melynek szája