Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - FÜLÖP ANTAL: Metation (regényrészlet)
FÜLÖP ANTAL megkérdi, bácsi, kit keres. De talán még én is. Ne hidd, hogy nem tudom, mire megy ki az egész. Hogy a tévénél ülve elalszol... és — persze — az ágyban is. Alighogy magadra húztad a takarót. Én meg? Én meg csak nézem a sötétet... Nézd, őszintén megmondom, s ezt értsd, ahogy akarod, újabban a takaró alatt már hozzád érni sem merek...” — mondta, ám mintha mégsem lett volna annyira mindegy, hogy hogyan is értem, mert ajkát beharapva, mintha el akarta volna simítani a kiélezett szögletet, majd meggondolva magát, még egy lapáttal rátett: ’’Hogy éreznéd magad a helyemben, ha éjszaka álmomban felülnék, és — úgy, ahogy mondom — nyitott szemmel! valami harkályt, vagy mi az istennyilát hívogatnék, méghozzá kiabálva! Képzelem, miket gondolhatnak rólunk a szomszédok. Nem merek kilépni a lakásból, nehogy a lépcsőházban véletlenül találkozzam velük...” ’’Azt mondtad, harkályt, Lili? No ezt még majd meg fog kelleni beszélnünk...” ’’Nem ezt kell megbeszélnünk!" — mondta. ’’Már megbocsáss, de ilyen lelkiállapotban nem érdekelnek a madarak. Viszont az annál inkább, hogy: Lili... Ez a rám ragadt: Cinke-Lill!” Mintha törékeny testének minden porcikájából, de még a lába kisujjából is az arába szökött volna a vér, ahogy most közelebb hajolva hirtelen kipirult: ’’Akit kalitkában lehet tartani!...” A szelep, amit eddig a torkába képzeltem, s mindvégig úgy tűnt, hogy csupán az tartja vissza végső kitörését, most sivítva kirepült, s talán, ha valóságos lett volna, a lámpát is leveri. ’’Itt, ezen a helyen” — bökött vékonyka, már-már átlátszó ujjával az asztal lapjára — "adom a tudtodra, hogy...” — mintha egy pillanatra tudatosította volna a madarakkal kapcsolatos ellentmondását, de már nem bírt megállni — ’’nem vagyok kanári!” ”Jó...” — mondtam. ”Mert én is két lábon járó ember vagyok!” "Az még jobb...” — mondtam. ’’Valamint azt is, hogy holnaptól állásba mentem!...” A furcsa ragozás, nővér, egyúttal azt is tudtomra adta, hogy a dolog adminisztratív része — pecsét, aláírás stb. — már el is intéztetett. Szavai nyomán, a korábbi páros hallgatás helyébe valami kútmélyi őscsend költözött. Egy szavam se lehetett, mert amit elmondott, majdnem szó szerint igaz volt, az egy "harkályt” kivéve. Ha kinéz az ablakon, láthatja, a befagyott Dunáról behúzódtak a házak közé a sirályok. Az imént láttam körözni néhányat a kórház fölött, de az, amelyikről álmodni szoktam, sőt néha már nappal is — mint most legutóbb a speizban — meg-megjelent, az nem volt köztük. Úgyhogy azóta minden második, harmadik éjjel ágyba vizel a fiam, amikor anyja éjjeli műszakban dolgozik, és nyakának melegét, amelynek ütőerén tartva kezét aludta védett álmát a fiam, éjszakánként a cipőgyári gépek zajába tékozolja, felsorjázó alumínium fillérek látomásába merülve tapossa mintaolló pedálját. Jövőt álmodva távolodik, ahogy mi ketten is tőle és egymástól távolodunk... — Miért nincs itt? — mondja. — Ne bőgj — mondom. — Biztosan éjszaka dolgozott. Fölkelünk... Szemhéja többször is megrebben, ahogy felé közeledem, mintha nem is az apja árnyéka kúszna föl rézsút a padlóról, hanem a feje fölött lógó
