Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - FÜLÖP ANTAL: Metation (regényrészlet)
Metation — Mintha nem tudnád — válaszolom, s valamelyest megnyugtat, hogy sikerült visszafognom magam. Ámbár az óra alattomos ketyegése — érzem — lassan visszatiktakolja belém az iménti feszültséget. — Vigyázz, fölgyújtom — mondom, de a száz wattal szemébe vágó fényre mégis összerezzen. Látom, hogy pityereg... Ültéből visszafekszik, az áliáig húzza a takarót, amely alatt valami iszonyú takargatni valót rejteget. A szemében bűntudat és aggodalom, ahogy követi minden mozdulatom. — Miért nincs itt? — kérdi, és szorongva markolja a paplan szélét, nehogy eszembe jusson fölemelni. ’’Megint behugyozott!” — villan át agyamon. Mióta az anyja azon az estén, páros hallgatás közben, egyszercsak — minden átmenet nélkül — azt mondta: ’’Ülj le, beszélni akarok veled!”, és leültünk egymással szemben az asztal két végéhez, mintha két asztalfőn ültünk volna, és mindketten mást láttunk egymás feje fölött a falon. Én a kiszáradt paprikafüzért, ő meg a naptárt, ha fölnézett. Talán ha nem hangzik olyan furcsán és szokatlanul a szájából az, hogy ’’...beszélni akarok...”, mintha nem is ő, hanem én mondtam volna a naptárra pillantva, de pontosan úgy, azzal a hangsúllyal, ahogy én szoktam mondani, a napi meló után, ha éjjel úgy tíz-tizenegy óra tájban, trikóban, bugyi nélkül, nagy elánnal kezdte el csavargatni a tévé gombjait, én meg az ágyból rászóltam: ’’Elég lesz, Lili, aludni akarok!”, ő meg szó nélkül kikapcsolta a tévét s a villanyt, talán ha nem a saját hangomat hallom visszacsendülni a szavaiból, eszembe sem jutott volna, nővér, arra gondolni, hogy ez most nem a régi nóta, hogy az, amit most hallani fogok, az holnap, sőt holnapután sem merül — ahogy mondani szokás — a feledés halványkék ködébe, ahogy már annyi lázas nagy terve belemerült. Ezért hát megkérdeztem: ”Mi baj, Lili?" ’’Hogy mi baj... Lili?” —, mondta, s meghökkenve láttam, hogy a csendes estében valami viharféle van kitörőben, melyet Cinke-Lill, a sápadt nádszálkisasszony, a negyvennégy kilójával készül felkavarni, cérnavékony csuklóján azzal a kiugró hegyes kis csonttal, amelyen a bőr most feszesen megcsillant, ahogy az asztalról felkapta. De aztán a hangjával együtt leengedte. ’’Nézd — mondta —, nézd... Ez tovább így...” "Mi nem mehet így tovább?” — kérdeztem. ”Az, hogy a szemem láttára teszed tönkre magad... Reggeltől délután háromig a vasúton... Az összesen nyolc óra, ha jól számolom! ’’Számtanból egyes!” — mondtam, azzal a meggyőződéssel, hogy máris pedzem a lényeget; ironikus csengést adva a hangomnak próbáltam elérni, hogy fogja rövidebbre az immár sokadszor hallott szöveget. Mondhatom, hiú reménnyel, nővér. ”S ez még mind semmi!...” — mondta. "Már minthogy neked! Mert délutántól az ég tudja, meddig, rendszerint vaksötétig, előbb azon a falbontáson, most újabban meg abban a nyavalyás húsüzemben...” ”Ha jól tudom, van egy gyerekünk, Lili.” — vetettem közbe. "Az van!” — mondta, s a hangja, mintha gyorsulva forgó lemezről beszélne, emelkedni kezdett: ”De apja, az nincs! Ahogy nekem sincs férjem. Ha egyszer, ne adj' isten, eszedbe jut, hogy rendesen felöltözz, ne csodálkozz, ha a fiad
