Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - FÜLÖP ANTAL: Metation (regényrészlet)
FÜLÖP ANTAL lehet, hogy valóban hibbant, pilótának képzelné magát. Pilótának, amint éppen a szuperszonikus sebesség kettős csíkját rajzolja a nagy magos égre lerobbant Zetorjával. Jól kinéz ez is! Ráakasztva a gyönyörű utánfutó, amely még nemrég valamely falusi busz után futhatott, hátsó ablakán — legutóbb — még rajta volt a ráfreccsent őszi sárfüggöny. Ha nincs résen, könnyen vándorpanoptikumnak nézhetné a kora reggeli járókelő, ahogy ablakai mögött ülnek az ingázó hoffman-gatyások, befelé pislogva, mintha egy elszánt realista mintázta volna arcukat viaszból, csirizzel ragasztva oda seggüket az ülés párnájához, nehogy az első kanyarban a padlóra bukjanak. "Gagarin” túráz, tökig nyomva a gázpedált, hallani, amint a sebváltó acélfogak közt bolyong, majd recsegve beugrik. Azt kéne látnia, nővér, amint a kísértetfogat, mintha egy sintérkocsi szelleme kísértene a hajnali utca forgalmában, elindul, megtorpan, majd felpörgő optimizmussal távolodik a vágóhíd irányában, ahol nyaranta a betonudvar mélyéből levágott csülkök és disznófülek, Dzsingisz kán emlékét idéző csontkazlak párái csapódnak fel, hátborzongató illatokkal botránkoztatva meg a Vágspiccre induló gyalogosokat. Telente pedig, füstölgő kéményével, a hó leple alatt, ha még egy árva borjú is ácsorog a késre várva az udvaron, diszkrét krematóriumként fagyasztja bele az emberbe a szart, nővér. És mikor a toronyházakra szerelt jelszavak alatt, ahogy pirosán, kéken zümmög bennük a nemesgáz, az utca már nyüzsög, a zajok hullámai körülmossák a blokkot, föl a hetedik emeletig, s egy forgalmi rendőr sípja belehasít a pirkadó reggelbe, mintha rugóra járna, föláll az ember is, nővér, hogy imát mormolva köszöntse a napot: Hát akkor gyerünk mi is, az isten rakná bele! Úgyhogy rendszerint erre ébred az ember ötéves fia, bár talán csak ekkor árulja el, hogy már ő is (régóta?) fönt van, mert nem meri titkolni tovább... A szoba sötétjét a ritkás ködön áttörve annyira azért megbontja a decemberi hajnal, hogy látom, amint a feje a párnáról hirtelen felbukkan, a szemét dörgöli, még nem lát, csak hallja, hogy a közelében öltözködöm. Álomtól részegen tapogat a másik paplanon, és várható kérdése, meg a hirtelen megugró óramutató, ahogy a pillantásomra visszafoszforeszkál, de főleg az, amit majd válaszolni fogok, már előre felingerel. Ahogy a bakancsba való zoknit s a nadrág alá a melegítőt felhúzom, a hajam tövét bizsergeti. Hetek, hónapok felgyülemlő kudarcait magába gyűjtve, duzzad, nő, növekszik az emberben, nővér, hogy majd a fiam kérdésére kitörjön. Veszem az inget, fölé a szvettert, a zokni már melegít, csupán a sarkamon, ott érzem úgy, mintha egy hulla keze simítana végig. Mintha lenyírták volna, nincs sarka a zokninak, s amint a feldúlt szekrényben egy másik után kutatok, a lyuk pereme tágulni kezd, körös tágulással, mint a rádióhullám, fut szét a semmibe, s ott, a nyitott szekrény előtt állva maradva tör rám a felismerés, hogy én ezt az űrré táguló lyukat az életben talán már soha be nem stoppolom... — Hát anyu hol van? — kérdi ekkor.
