Irodalmi Szemle, 1992

1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)

MILAN KUNDERA

papírlap volt itt vele ezzel a szöveggel: Várlak. Szeretlek. Kristýna. Éjfél. Föl szeretett volna állni és magasan a feje fölé emelni azt a papírt, hogy mindenki lássa, hogy mindenki tudja: őt, a diákot szeretik, mérhetetlenül szeretik.

Odahívta a pincért, hogy fizessen. Aztán még cigarettára gyújtott. Nem akart ugyan tovább maradni, de kínzó ellenérzéssel gondolt arra, hogy vissza kell mennie a manzárdszobájába, ahol nem várja semmiféle nő. Végül elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, és pontosan ugyanabban a pillanatban észrevette, hogy Petrarca felfigyelt rá és kezével int neki az asztala mellől. De már késő volt, a lítost szinte csábította kifelé a klubból szomorú magányába. Fölállt, de az utolsó pillanatban még kivette a zsebéből a papírt, amelyen Kristýna szerelmes üzenete állt. Ez a papírdarab már nem fog neki örömöt szerezni. De ha itt hagyja, akkor talán valaki észreveszi és tudni fogja, hogy a diákot, aki itt ült, mérhetetlenül szeretik.

A kijárat felé fordult és elindult.

Váratlan dicsőség

—Barátom— hangzott hátulról, és ő megfordult. Petrarca integetett neki és közeledett feléje. —Már megy el? — Aztán mentegetőzni kezdett, amiért nem ismerte meg mindjárt: — Lumpolás után én másnap mindig tisztára meghülyülök.

A diák is szabadkozott, hogy nem akarta Petrarcát zavarni, mert nem ismeri azokat az urakat, akikkel együtt ült.

—Azok marhák — mondta Petrarca, és mind a ketten letelepedtek az asztalhoz, amelyet a diák csak az imént hagyott el. A diák aggódó tekintettel nézett a nagy papírlapra, amely az asztalon hevert. Ha legalább egy alig észrevehető kis cédula feküdne ott! De ez a nagy darab papír mintha kirívóan figyelmeztetne arra az ügyetlen szándékosságra, amellyel az asztalon felejtették.

Petrarca, akinek fekete szeme kíváncsian forgott az arcában, nyomban észrevette a papírt, és nézegetni kezdte. — Mi ez? Ah, barátom, ez a magáé?

A diák esetlenül igyekezett az olyan ember zavarát színlelni, aki véletlenül valamely bizalmas közlést hagyott heverni valahol, és ki akarta tépni a papírt Petrarca kezéből.

De Petrarca már fennhangon olvasta: — Várlak. Szeretlek. Kristýna. Éjfél.

Aztán a diák szemébe nézett és megkérdezte: — Melyik éjfél? Talán csak nem a tegnapi?

A diák lesütötte a szemét. — De igen — felelte, és már nem igyekezett elvenni Petrarcától a papírt.

Ekkor rövid lábain Lermontov is odajött az asztalhoz. Kezet nyújtott a diáknak: — Örülök, hogy látom. Azok ott — mutatott az asztal felé, amely mellől épp most állt fel —, borzasztó nagy marhák. — És leült a két férfi mellé.