Irodalmi Szemle, 1992

1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)

Lítost

Petrarca nyomban felolvasta neki Kristýna üzenetének szövegét, aztán még néhányszor megismételte, zengő, éneklő hangon, mintha vers volna.

És nekem az jut az eszembe, hogy ott, ahol nem üthetünk pofon egy gyorsan úszó lányt és nem gyilkoltathatjuk le magunkat perzsákkal, ott ahol a lítosiból nincs kivezető út, ott a költészet kegye siet segítségünkre.

Mi maradt ebből a merőben félresikerült történetből? Csak a költészet. Goethe szavai abba a könyvbe írva, amelyet most Kristýna visz magával a vonaton, meg Kristýna szavai vonalazott papírra írva, amelyek a diákot váratlan dicsőséggel ajándékozták meg.

— Barátom — fogta meg Petrarca a diák kezét —, vallja be, hogy verseket ír! Vallja be, hogy költő.

A diák lesütötte a szemét és bevallotta, hogy Petrarca nem téved.

És Lermontov egyedül marad

A diák voltaképpen Lermontovhoz jött az irodalmi klubba, de ettől a perctől kezdve elveszett Lermontov számára, és Lermontov elveszett az ő számára. Lermontov gyűlöli a boldog szerelmeseket. Komor arcot vág és megvetéssel nyilatkozik az édeskés érzelmek és a nagy szavak költészetéről. Arról beszél, hogy a költeménynek becsületesnek kell lennie, mint egy munkáskezekből kikerült tárgynak. Kellemetlenkedik és gonoszkodik Petrarcával meg a diákkal. Mi jól tudjuk, mi ennek az oka. Goethe is tudta. A nemkefélés. A nemkefélésből fakadó rettenetes lítost.

Ki érthetné meg jobban Lermontovot, mint a diák? De ez a javíthatatlan mafla csak Lermontov komor arcát látja, csak gonosz szavait hallja, és meg van sértve.

Francia tornyom távolságából nézem őket. Petrarca meg a diák föláll az asztaltól. Hűvösen búcsúznak Lermontovtól. És Lermontov egyedül marad.

Az én drága Lermontovom, géniusza annak a kínnak, amelyet az én szomorú Csehországomban lítostnak neveznek.

Zddor Margit fordítása