Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)
MILAN KUNDERA felváltani. Megfordult, Kristýna testére feküdt és megpróbálta térdével szétválasztani összeszorított lábait. De mi ez? Kristýna védekezik! Egymáshoz szorítja combjait ugyanolyan makacsul, mint nyári sétáik idején az erdőben! A diák meg akarta kérdezni, miért védekezik, de nem tudott megszólalni. Kristýna asszony olyan bátortalan volt, olyan finom, hogy jelenlétében a szerelem dolgai elvesztették nevüket. A diák csak a lélegzés és a tapintások révén merte kifejezni magát. Mire kell nekik a szavak nehézkessége? Hiszen ő lángolt Kristýnában! Ugyanazzal a lánggal lángoltak mind a ketten! És így, konokul hallgatva, újra meg újra megpróbálta térdével szétfeszíteni Kristýna görcsösen egymáshoz szorított combjait. Kristýna asszony némaságba burkolózott. Ő is szégyellt beszélni, és mindent csak csókokkal és simogatással akart kifejezni. De amikor a diák már huszonötödször, és most már brutálisabban igyekezett elválasztani egymástól a combjait, megszólalt: — Nem, kérlek, nem. Én meghalnék. — Micsoda? — sóhajtotta a diák. — Meghalnék. Igazán. Meghalnék — mondta Kristýna asszony, és ismét mélyen a diák szájába csúsztatta a nyelvét, és erősen összeszorította a combjait. A diákban kétségbeesés és boldogság elegyedett egymással. Dühödten vágyott szeretkezni az asszonnyal, de egyben csaknem felsírt boldogságában, mert megértette, hogy Kristýna szereti, úgy szereti, ahogy még soha senki. Halálosan szereti, annyira szereti, hogy fél szeretkezni vele, mert ha megtenné, akkor már sohase tudna nélküle élni, és meghalna bánatában és vágyában. A diák boldog volt, bolondul boldog, mert egyszeriben, váratlanul és teljesen érdemtelenül elérte azt, amire vágyott, ezt a mérhetetlen szerelmet, amelyhez képest az egész földgömb minden kontinensével és tengerével egyetemben a semmivel egyenlő. — Megértlek! Én is meghalok veled együtt — suttogta és közben csókolta, simogatta és csaknem sírt a szerelemtől. De a nagy ellágyulás nem fojtotta el testi vágyát, amely egyre fájdalmasabb és tűrhetetlenebb lett. Ezért tovább igyekezett térdét Kristýna combjai közé nyomni és így utat nyitni az öléhez, amely hirtelen titokzatosabbá vált előtte a Szent Grálnál.-— Nem, te nem halsz meg. Én halnék meg! — mondta Kristýna. A diák olyan mérhetetlen gyönyört képzelt el, amelytől meg kell halni, és egyre ismételte: — Együtt halunk meg! Együtt halunk meg! — Közben tovább szorította a térdét Kristýna combjai közé, de eredménytelenül. Semmi többet nem tudtak egymásnak mondani. Szorosan egymáshoz simultak, Kristýna rázta a fejét, a diák pedig még sokszor megrohamozta combjai erődjét, mielőtt végleg feladta a harcot. Lemondóan hanyatt feküdt Kristýna mellett. Kristýna kezébe vette szerelmi jogarát, amely megmerevedett az ő tiszteletére, és lenyűgöző becsületességgel markolta: őszintén, szilárdan, forrón, anyaian, testvériesen, barátian és szenvedélyesen.
