Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)
Lítost nem ért a szerelemhez. A szerelem nem lehet nevetséges. A szerelemnek semmi köze a nevetéshez. — Igen — helyeselt a diák lelkesen. A világot kettéosztottnak látta, az egyik fele szerelem, a másik tréfa, és tudta, hogy az ő helye Petrarca hadseregéban van és lesz. Angyalok lebegnek a diák ágya fölött Nem járkált idegesen fel-alá a lakásban, nem haragudott, nem dacolt és nem is várt epekedve a nyitott ablaknál. Hálóingben feküdt összekuporodva a diák takarója alatt. A diák szájon csókolta, hogy fölébressze, és meg akarva előzni szemrehányásait, nyakra-főre mesélni kezdett a hihetetlen estéről, Boccaccio és Petrarca drámai párbajáról és arról, hogyan sértegette Lermontov az összes többi költőt. Kristýnát nem érdekelték a részletek, bizalmatlanul félbeszakította a diákot: — De a könyvről megfeledkeztél. Amikor a diák átadta neki a könyvet Goethe hosszú ajánlásával, nem akart hinni a szemének. Újra meg újra elolvasta a valószerűtlen mondatokat, mintha testet öltött volna bennük az ő ugyanannyira valószerűtlen kalandja a diákkal, az egész idei nyara, a titkos séták az ismeretlen erdei ösvényeken, mindaz a finomság és gyöngédség, amely mintha nem tartozott volna az ő életébe. A diák közben levetkőzött és mellé feküdt. Kristýna erősen átkarolta és magához szorította. Olyan ölelés volt ez, amilyet a diák még soha nem élt meg. Őszinte, erőteljes, forró, anyai, testvéri, baráti és szenvedélyes. Lermontov este sokszor használta a tisztességes szót, és a diák úgy vélte, hogy Kristýna ölelése éppen ezt a jelzők egész tömegét magában foglaló szintetikus megjelölést érdemli meg. A diák érezte, hogy a teste kiválóan fel van készülve a szeretkezésre. Olyan megbízhatóan, tartósan és szilárdan volt felkészülve, hogy a legkevésbé sem sietett, csak elégedetten élvezte a mozdulatlan ölelés hosszú, édes tartamát. Kristýna hol érzékien csókolta, mélyen a szájában forgatva a nyelvét, hol pedig testvériesen, ajkával csupán meg-megérintve az arcát. Ő pedig időnként kitapintotta nyelve hegyével az aranyfogat fent baloldalt Kristýna szájában, és eszébe jutott, mit mondott Goethe: Kristýna nem kibernetikai gépből született, hanem anyaméhből! Költőnek való nő! Ujjongani lett volna kedve. És agyában újra visszhangoztak Petrarca szavai, hogy a szerelem költészet és a költészet szerelem, és hogy megérteni annyi, mint összeolvadni a másikkal és lángolni benne. (Igen, mind a három költő itt van vele, úgy röpködnek az ágya fölött mint, az angyalok, örvendeznek, énekelnek és megáldják őt!) A diákot mérhetetlen lelkesedés töltötte el és ráébredt, hogy ideje a mozdulatlan ölelés lermontovi tisztességét valódi szerelmi művel
