Irodalmi Szemle, 1992

1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)

MILAN KUNDERA

— Tudja — szólalt meg —, maga érzékeny ember. Maga volt az egyetlen, aki végig tudta hallgatni a többieket.

A diák felvette a fonalat: — Ahogy az a lány megállt a helyiség közepén kopjával a kezében mint Jeanne ď Arc, az egészet elismételhetném ugyanazokkal a szavakkal, amiket ön használt.

— Hisz engem azok a részeg fickók végig se hallgattak! Hát egyáltalán érdekli őket valami önmagukon kívül?

— Vagy ahogy a neje félt, hogy az a lány meg akarja ölni önt, és amint ön közeledni kezdett hozzá, a tekintete mennyei szelídséggel telt meg, az valóságos kis csoda volt.

— Ah, barátom, maga költő! Maga, és nem ők — vezette karonfogva a diákot Petrarca a maga távoli külvárosa felé.

— És hogy végződött a dolog? — kérdezte a diák.

— A feleségem megsajnálta és nálunk hagyta éjszakára. De képzelje el! Az anyósom a kis kamrában alszik a konyha mellett, és nagyon korán kel. Amikor látta, hogy az ablakok be vannak törve, mindjárt talált üvegezőket, véletlenül a mellettünk lévő házban dolgoztak, úgyhogy mielőtt mi fölébredtünk, már minden üvegtábla rendben volt. Az előző napnak nyoma sem maradt. Úgy éreztük, hogy csak álmodtuk az egészet.

— És a lány? — kérdezte a diák.

— Ő is kisurrant a lakásból még hajnalban.

Petrarca most megállt az utca közepén, és csaknem szigorúan nézett a diák arcába: — Ide figyeljen, barátom. Nagyon bosszantana, ha ezt az esetet valamiféle boccacciói történetként értelmezné, amely az ágyban végződik. Tudnia kell valamit. Boccaccio egy állat. Boccaccio soha senkit sem ért meg, mert megérteni annyit jelent,' mint egybeolvadni és azonosulni. Ez a költészet titka. Lángolunk az imádott nőben, lángolunk a gondolatban, amelynek híveivé szegődtünk, lángolunk a tájban, amely meghat bennünket.

A diák áhítattal hallgatta Petrarcát, és szeme előtt megelevenedett az ő Kristýnája, akiben még néhány órával ezelőtt annyira kételkedett. Most szégyellte magát a kétségeiért, mert lényének rosszabbik (boccacciói) feléből fakadtak; nem erejének, hanem gyávaságának virágai voltak: arról tanúskodtak, hogy félt fenntartás nélkül, egész lényével belemerülni a szerelemben, félt lángolni a nőben, aki őt szereti.

— A szerelem költészet és a költészet szerelem — mondta Petrarca, és a diák megfogadta, hogy lelkesen és magasztosan fogja szeretni Kristýnát. Goethe az imént királynői ruhába öltöztette, és Petrarca most tüzet gyújt az ő szívében. Az előtte álló éjszakát mind a két költő áldása kíséri majd.

— Ezzel szemben a nevetés — folytatta Petrarca —, olyan robbanás, amely elszakít bennünket a világtól, és hideg magányba taszít. A tréfa korlátot emel az ember és a világ közé. A tréfa a szerelem és a költészet ellensége. Ezért ismétlem és azt akarom, hogy jól jegyezze meg: Boccaccio