Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)
MILAN KUNDERA kezébe adniuk a mankóit, mindnyájan zavarban voltak és kicsinek érezték magukat. És ö egyre csak ismételgette, hogy itt akar maradni. Senki sem értett vele egyet, csak Lermontov használta ki az alkalmat, hogy okosabbnak mutatkozzék a többieknél: — Fiúk, hagyjátok, én itt maradok vele reggelig. Hát nem értitek őt? Fiatal korában hetekig nem ment haza! Most vissza akarja idézni a fiatalságát! Hát nem értitek ezt, ti marhák? Ugye, Johann, mi szépen lefekszünk a szőnyegre és itt maradunk reggelig ezzel az üveg vörös borral, ők meg hadd menjenek! Szaladjon csak Petrarca a piros pongyolás kibontott hajú feleségéhez! De Voltaire tudta, hogy Goethét nem a fiatalkora utáni vágya tartja itt. Goethe beteg volt, és az orvosok megtiltották neki az ivást. Ha ivott, a lába felmondta a szolgálatot. Voltaire energikusan megfogta mind a két mankót, és rászólt a többiekre, hogy vessék le fölösleges szégyenkezésüket. És így a részeg költők gyenge kezei Goethe hóna alá nyúltak és fölemelték a székről. Aztán vitték, illetve inkább húzták (Goethe lába hol a földet érintette, hol a levegőben himbálózott, mint a gyereké, akivel a szülei gólya viszi a fiát játszanak) végig a szalonon és onnan a haliba. De Goethe nehéz volt és a költők részegek, úgyhogy az előszobában leejtették a földre, és Goethe feljajdult: — Barátaim, hagyjatok itt meghalni! Voltaire megdühödött és rákiáltott a többiekre, hogy azonnal emeljék fel. A költők elszégyellték magukat. Egyesek a karjánál, mások a lábánál fogva emelték föl, és aztán vitték kifelé a klub ajtaján keresztül a lépcsőházba. Mindnyájan vitték. Vitte Voltaire, vitte Petrarca, vitte Verlaine, vitte Boccaccio, sőt még a tántorgó Jeszenyin is belekapaszkodott a lábába, hogy el ne essen. A diák is szerette volna vinni a nagy költőt, mert tudta, hogy ilyen alkalom csak egyszer adódik az életben. De nem vihette. Túlságosan megtetszett Lermontovnak. Lermontov a karját fogta, és szakadatlanul beszélt hozzá. — Nemcsak hogy nem finomak — mondta —, hanem ügyetlenek is. Anyámasszony katonái egytől egyig. Nézd csak, hogy viszik! Hiszen mindjárt elejtik! Sohase végeztek kétkezi munkát. Azt tudod, hogy én gyárban dolgoztam? (Ne felejtsük el, hogy azoknak az időknek és annak az országnak minden hőse megjárt valami gyárat, akár önként, forradalmi lelkesedésből, akár kényszerűen, büntetésből. Mind a két esetben egyformán büszkék voltak rá, mert úgy érezték, hogy maga a Nyers Élet fenséges istennője csókolta őket homlokon.) Lábánál és karjánál fogva vitték a költők pátriárkájukat lefelé a lépcsőkön. A lépcsőház alaprajza négyszögletes volt, sokszor kellett derékszögben megfordulni, és éppen ez tette legjobban próbára a költők ügyességét és erejét. Lermontov folytatta: — Barátom, tudod mi az keresztgerendákat cipelni? Te sohase cipeltél. Te diák vagy. De ezek se cipeltek életükben semmit.
