Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)
Lítost A diák aztán még megjegyezte, hogy a hentes felesége alapjában véve a legegyszerűbb kisvárosi asszonyok típusába tartozik, de éppen ez vonzza őt annyira. — Én nagyon is megértem magát — mondta Goethe. — Ezek azok a kis részletek, a rosszul választott öltözet, a kissé hibás fogsor, a lélek bűbájos középszerűsége, amik a nőt valóságossá és élővé teszik. A plakátokon és a divatlapokban látható modellek, akikhez ma minden nő hasonlítani akar, nem vonzóak, mert valószerűtlenek, mert csak absztrakt utasítások megtestesítői. Kibernetikai gépből születtek, nem anyaméhből! Barátom, kezeskedem érte, hogy éppen a maga kisvárosi hölgye az igazi nő egy költő számára, és gratulálok magának hozzá! Aztán a könyv címlapja fölé hajolt, tollat vett elő a zsebéből, és írni kezdett. Teleírta az egész oldalt, lelkesen írt, csaknem transzban, és az arca a szeretet és a megértés fényét sugározta. A diák átvette a könyvet, és elpirult a büszkeségtől. Az, amit Goethe az ismeretlen asszonynak írt, szép volt és szomorú, bánatos és érzéki, tréfás és bölcs, és a diák biztos volt benne, hogy soha semmiféle nőnek nem jutottak osztályrészéül ilyen gyönyörű szavak. És eszébe jutott Kristýna, és végtelen vágy fogta el utána. Nevetséges öltözékére a költészet a legnagyszerűbb szavak köntösét borította. Kristýnából királynő lett. A költő levitele A szalonba bejött a pincér, de ezúttal nem hozott új üveget. Ehelyett megkérte a költőket, hogy készüljenek föl a távozásra. Nemsokára kapuzárás van. A házmesterné azzal fenyegetőzik, hogy becsukja az épületet, és itthagyja őket reggelig. A pincérnek ezt még jónéhányszor meg kellett ismételnie, mindannyiuk- nak együttvéve és mindenkinek külön-külön, amíg a költők ráébredtek, hogy a házmesterné nem ismer tréfát. Petrarcának hirtelen eszébe jutott a felesége piros pongyolában, mire fölugrott az asztal mellől, mintha hátulról valaki belerúgott volna. Ekkor végtelenül szomorú hangon megszólalt Goethe: — Fiúk, hagyjatok engem itt. Én ittmaradok. — A mankói ott voltak mellette az asztalnak támasztva, és amikor a többiek megpróbálták rábeszélni, hogy jöjjön velük, csak a fejét csóválta. Mindannyian ismerték a feleségét, tudták, hogy házsártos és szigorú. Azt is tudták, hogy ha Goethe nem jön idejében haza, mindegyiküket gyalázatosan összeszidja. — Kedves Johann — kérték —, légy észnél, haza kell menned — és szégyenkezve a hóna alá nyúltak, majd megpróbálták fölemelni a székről. De az Olümposz királya súlyos volt, és az ő karjaik bátortalanok. Legalább harminc évvel idősebb volt náluk, igazi pátriárkájukként tisztelték, s most, hogy föl kellett volna emelniük súlyos testét és
