Irodalmi Szemle, 1992

1992/12 - LIBRESSZÓ

A kritikus felezési ideje

érdekű villamosvonal csak 1914 első negyedében épült ki. Addig csak Marcheggen át, gőzmozdony-vonta- tású vasúton lehetett a két város közt közlekedni. Ilyen melléfogások a szerzőnek a „pozsonyi regényfantáziájában” is akadnak.

Ébert mintha megfeledkezne arról, hogy egy szépirodalmi alkotás sem mondhat ellent a valóságnak. És ha már igen, akkor az ellentmondás legalább hihető legyen, nem úgy, mint az alábbi részlet „1919 nyarán megjelent a városban Szamuely és bőrkabátos különítménye... És bezárultak a Duna-parti ablakok. A bőrsapkások vezetője, vékonyka ember, megállt a beton- korlátnál, felnézett a házakra., az emeletekre, ellenzős sapkája alól virítottak a mitesszerek, intett, mozdulat, mozdulatok, kötél, hurok, s a korlátból kiálló gázlámpákra emberek kerültek... Lógtak, fordultak, Ligetfalu, Ausztria felé, himbálództak, mozdulatlanná váltak: sorban, a Duna-parton, kilencen: burzsoák... A bőrkabátosok eltűntek, mentek tovább. ”Kandelá- ber-módszer" — így tartotta a fáma. "

Hogy Pozsony 1919 január eleje óta cseh-szlovák birtoban volt, ez közismert tény. Ennélfogva a Sza- muely-különítmény oda be nem jöhetett. Ligetfalu magyar kézen maradt 1919. augusztus 14-ig, de ott Szamuely szintén nem járt. Tudjuk viszont, hogy 1919. júniusában Szamuely Kapuváron nyolc, Csornán pedig hét ellenforradalmárt akasztatott fel, az irodalomból részletesen ismerjük a viselt dolgait. Sajnálom, de amit Ébert a könyve 130. oldalán ír, azt a legudvariasabb formában

sem minősíthetem másnak, mint gyerekes kitalálásnak.

Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a könyv kiadására nem volt szükség. Amíg saját magával, környezetével és azzal a Pozsonnyal foglalkozik, amelyet huszonegy éves koráig megismert, hasznos és értékes mondanivalója is van. Örömmel találkoztam könyve lapjain Okályi Adolf evangélikus lelkésszel, aki köztiszteletben és közszeretetben álló személyiség volt (a hírhedt Dániel Okálinak csupán névrokona), valamint Peéry Rezsővel, viszont ízetlennek találtam emlékezését Tóth Ferenc és Danninger József tanárokról. Jól tette, hogy megemlékezett a magyar gimnáziumról és önképzőköréről, s megörökítette Csázim Rázim, Schö- ne Náci és a bolond Ludwig alakját is, megemlékezik iskolatársairól és olyan tanárairól is, mint Szalatnai Rezső, Schleicher László és Orbán Gábor.

A könyvön végigvonul a szerző zeneművészet iránti érdeklődése, de ugyanakkor az önképzés további fajai mintha kissé háttérbe szorulnának könyvében. Nem érdekli Éber- tet például a sport, a magyar műkedvelő színjátszásról sem emlékezik meg, de tudja, hogy Kende Tamás barátja Gaál Franci unokaöccse volt. Pubertáskori problémáit olyan exhibicionista módon adja elő, hogy talán még Móricz Zsig- mond is csóválta volna a fejét, akinek a Forr a bor c. könyve a maga idejében merész írásnak számított. A Bubci széliéntéseivel és Haasné körmeivel foglalkozó karcolatot (mert mi másnak nevezzem?) jobb lett volna kihagyni, úgyszintén A tábornok, avagy a