Irodalmi Szemle, 1992
1992/12 - VITA - A kritikus felezési ideje
VITA nista elkötelezettségű hirdetésétől a kérlelhetetlen antifasizmusig ível az alighanem leghűségesebb Korunk-munkatárs mondanivalója. Amit az egyetemes, főként a német kultúrából a Korunk-o\v&sóhoz közel hozott, az illő méltánylást igényel. Mint ahogy megkülönböztetett jelentősége van azon Fábry-felismerésnek is, hogy „A jövő felelősségét a perifériák hordozzák". Ezt még 1926-ban állapította meg, a „halott centrumáról, a megkérdőjelezett Budapestről cikkezve, a Reggelben. Tény, hogy az erdélyi (már romániai) magyar irodalom megismertetéséért is sokat tett — amellett, hogy a szlovákiai könyveket ismertette, a magyarországiakkal párhuzamosan; vagyis gyakorlatilag hozzájárult a magyar irodalom egységtudatának ébrentartásához. Nem a távolból szemlélőnek — sajnos, kihagyásokkal figyelőnek — a tiszte véleményt mondani arról, mit köszönhet Fábry Zoltánnak (és miért tehet esetleg szemrehányást neki) a mai szlovákiai magyar irodalom. Fónod Zoltán az Irodalmi Szemlében érdemleges példákat sorol (például Cselényi László és Tőzsér Árpád lírájának, Dobos László prózájának korai felfedezését). Ebben a tekintetben bizonyára összehasonlíthatatlanok Fábry érdemei Gaál Gáboréval, aki a két világháború közötti ilyen irányú kritikusi munkásságát 1945 után tulajdonképpen nem folytatta. Fábryhoz kegyesebb volt a sors: nem segítette hatalmi pozícióba (mint rövid, ám kártékony időre Gaál Gábort), és hosszabb életet adott neki, így az irodalmi megújulásnak legalább a kezdetét megélhette. Amiben azonban — én legalábbis így látom — Fábry Zoltán, a Fábry Zoltán-i életmű a leginkább irigylésre és tiszteletre méltó: hogy kitermelte magából „a vádlott megszólal” s az „antiszemat izmus” kritikai-ön vizsgálati nézőpontját, s megérhette a kimondhatóság, a kimondás pilanatát. Ezzel nőtt fölébe legtöbb magyar kortásának — és ezt akkor sem lehet (szabad) feledni, ha a kritikus irodalmi eszményei, stílustörekvései, netán értékítéletei (egy része) fölött eljárt az idő. Persze, tudomásul kell vennünk, hogy az irodalmi (az esztétikai és etikai) s a sportteljesítmények megítélésében világszerte van egy nagy különbség: a sportban végül is a legnagyobb eredmény szerint tartják számon a mindenkori csúcstartót. Az irodalomban, különösen a kritikában nem így van; az utóbbiban lehet, hogy a legnagyobb tévedés marad igazán emlékezetes. Mert ez mások teljesítményét is rombolhatta, nem csupán a sajátot. Fábry Zoltán számomra mégsem a Tíz szomorú magyar év; hanem A vádlott megszólal és az Antisematizmus szerzője. Akit ma is tisztelni tudok — ám nem kötelességem szeretni is életművét.
