Irodalmi Szemle, 1992
1992/12 - N. TÓTH ANIKÓ: Radnóti Naplója
Radnóti Naplója gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem szellemiségem és lelkiségem és költőiségem meghatározójának... A zsidóságom életproblémám, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma, különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam [Arany, Kazinczy, Balassa, Berzsenyi, Petőfi, Kölcsey, Vörösmarty, Babits...], az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars, büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, — megölném magam, mert másként élek, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem. így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is... ” (1942. május 17.) Voltaképpen hitvallás minden jegyzete, mely versírói, fordítói gyakorlatára vonatkozik: hivatástudatát, a soha-meg-nem-elégedés magatartását, a pontosságra, tisztaságra és esztétikumra való törekvését tükrözik az egyre fenyegetőbb körülmények ellenére is. Tudomást szerezhetünk az alkotókedv hullámzásáról, válságairól: amikor a versírás nem megy, idegen ajkú költők verseit fordítja, mert az alkotás belső kényszere állandóan hajtja. És tudomást szerezhetünk irodalomszemléletéről: kedves költőit időről időre előveszi az élmény kedvéért, de mindig talál valami újat műveikben, s ezeket a finomságokat a felfedezés örömével jegyzi be a Napichá. Őszinte rajongással beszél Aranyról, Berzsenyiről, József Attiláról, Thomas Mann- ról, Tolsztojról. Kortársaival szemben pedig legalább olyan szigorú (erkölcsi-esztétikai értelemben), mint saját magával szemben. Eles szemű kritikus, s ha valami bántja a fülét, szemét, hát könyörtelenül ostoroz. Radnóti Miklós életművében mégiscsak a versek a legfontosabbak, s az olvasót a versek ismeretében s a Napló birtokában talán leginkább az izgatja, vannak-e a versek keletkezéstörténetére vonatkozó feljegyzések. Próbáljuk most megkeresni őket, ha nem is a teljesség igényével. 1939. július 19. Képzettársítások népekről és országokról. Spanyolországnál megtorpan: „...Hispánia. De erről verset lehet csak írni, vagy összetörni valamit. ’’ Amikor a hétköznapi, prózai beszéd nem segít, verslábakba szedi a költő a gondolatait. 1939 júliusában a háborús előérzetektől feszült világban visszautal az 1937-es Hispánia, Hispánia c. versére; akkor még sokkal derűlátóbb volt (ha az utolsó strófára gondolunk). A jegyzet Párizsban születik, mint annak idején a vers. 1939 július 22. „Lementem a föld alá. És daloltak egymásután az állomások, Chateau ď Eau...”— olvassuk a párizsi metróra vonatkozó feljegyzést, hogy majd 1943- augusztus 14-én keltezett Páris című versében az emlékezés, visszavágyódás hangján szóljon velük. Nemcsak Párizsba kívánkozott, hanem a békésebb múltba, a szabadság tágas tereire: „Hol vagytok ó, felzengő állomások: Chatelet — Cité — St. Michel — OdéonO S Denfert — Rochereau — úgy hangzol, mint egy átok"
