Irodalmi Szemle, 1992

1992/12 - PERÚJÍTÁS - GRENDEL LAJOS: Megkésett reflexiók I.

Megkésett reflexiók I.

sírásó feljegyzéseiből, Ragasztás) mechanikus sorendben egymás után rakja, nyilván láthatóbbakká váltak volna költői útkeresésének irányai, ám a könyv kissé kaotikus mű benyomását keltette volna. Ő viszont az útkeresés szükségéből erényt kovácsolt, s költői énjeit szerves egységbe tudta komponálni. Történelmi reflexió és létfilozófiai hermetizmus, ironikus lírai önvallomás és családtörténeti fragmentum szerencsésen egészítik ki és ellenpontozzák egymást a formák karneváli forgatagában. Az így felfogott egységben a komor én, az érzelmes én, a személytelen én, a szatirikus én, az énhiányos én mind a költő egy-egy arca.

Fölmerülhet a kérdés, hogy ha a ciklusok egyes darabjait kiragadjuk kontextusukból, mindegyik vers helytáll-e önmagáért? Ez persze akadémikus, hogy azt mondjam: spekulatív kérdés, olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy egy regényfejezet megállhat-e önmagában? Mégis, azt hiszem, érdemes eljátszani a gondolattal. Mert egy egyszerű „monásznak” is meg kell állnia önmagában. Elvégeztem a műtétet (remélem, a máskülönben egészséges páciens nem halt bele), s azt a következtetést vontam le, hogy főleg a Topográfia sorozat darabjai azok, amelyekben a költő korábbi köteteihez képest megújította eszközeit és főleg költészetének nyelvezetét, sőt az egész szlovákiai magyar líra fejlődésében új csapást vágott. A könyve gerincét alkotó Topográfia ciklusban magánélete intimitásait és banalitásait emeli meg a kisszerű realitásokon messze túlra. A tragikusát a tragikomikusba helyezi. Versei kézzelfoghatóan tárgyi-naturalista motívumát egy-egy bizarr ötlet segítségével olyképpen helyezi viszza banális közegébe, hogy annak, ami banális, az abszurditása és önkénye is nyilvánvalóvá váljék. Ahol a nagymama nem visel szalmakalapot és a nagypapa megütötte a gutát, ahol a nagymama dióverés közben zsiráfokat lát, a telefonkagylóból pedig víz zúdul elő, ahol a húsdaráló dorombol, kutya helyett pedig rózsa őrzi a házat — nos, ott található az elveszett Közép-Európa, ilyen ma a topográfiája. Ott végre vidámmá, pajkossá és kiszámíthatatlanná válik az élet, ott végre felszabadultan röhöghetünk a magunk tehetetlenségén, kiszolgáltatottságán és kifosztottságán. Valamit visszavehetünk a szabadságunkból, amit ostoba, hatalmaskodó és dölyfös embertársaink eloroztak tőlünk. Az Istentelen színjáték megjelennéséig ez az attitűd szinet teljesen hiányzott a szlovákiai magyar irodalomból — nyomokban jelen volt Zs. Nagy Lajos lírájában, majd nemsokára Bettes Istvánéban emelkedett újra a költészet rangjára. Vegytisztán azonban az Istentelen színjátékban van jelen.