Irodalmi Szemle, 1992

1992/2 - KÖBÖLKÚTI JÓZSEF: Örvendetes ördögi, Peru-szimpátia 2. (tanulmány)

Örvendetes ördögi Peru-szimpátia 2.

stílusjegyeket vesz igénybe, s így tulajdonképpen a "totális realitást” adja az élet apró körszelete helyett. A következő mondatban — "Santiago felegyenesedett, hegedűszó, Leó Marini hangja, tiszta bársony, gondolta Popeze, látta Santiagót, amint az erkély felé indul" — többfajta mozzanat érintkezik egymással. Az író ábrázoló-tömörítő készsége folytán a disztink- tív mozzanatok koncentrálódnak, a jellegtelen tényezők viszont decentrali- zálódnak, árnyszerűekké degradálódnak.

Llosa valamennyi munkája — talán egy-két novellától eltekintve — ugyan bírál és vádol vagy legalábbis vitázik egy-egy konvencionális ’’erkölcsi normatíva” újraértékelése kapcsán, ám a válságból kivezető utat nem mutatja meg, pontosabban nem is kívánja felfedni. A távlat számára érdektelen, a pillanatnyi helyzet a fontos. A regény pesszimisztikus végakkorddal zárul: "Majd eldolgozgat itt-ott, és talán egy idő múlva újra kitör a veszettség, és megint hívják, aztán majd megint hol itt, hol ott, és aztán, hát igen, egyszer csak meghal az ember, nem igaz, úrfi?

A Julia néni és a tollnok című Llosa-mű rendhagyó és mégis hagyományos regény. Szokatlan azért, mert a szimultán technikát alkalmazó szerző népmesei, legendisztikus és néprajzi elemeket is felhasznál, s a regény szerkezetében egységgé gyúrja össze; tradicionális viszont sarkított- ságra törekvő tömörsége és cselekményessége alapján. Csípős megjegyzései már-már szarkasztikusak.

Llosa "rafinált észrevétlenséggel” csempészi be regényébe a világról szóló értesüléseket. Bizonyos jelenségeket, emberi viszonylatokat, tűnő hangulatokat az önmaga által felállított kritériumok alapján definiál. S ha netán némelyik definíció olykor-olykor grimaszt vált ki belőlünk, akkor ez talán azért van, mert esetleg a valóság illékony atomjait mi másképpen látjuk.

A Julia néni és a tollnok valóság és irrealitás bizarr keveréke. Az agyondolgozottság, lelki túlfeszítettség következtében tudathasadásossá váló fantáziadús tollnok, Pedro Camaccho lelki megroppanása szemlélteti legjobban, milyen ’'tükörcserepekből” tevődik össze a világ. Az életben tehát igazában nincsenek is tartós értékek; az emberi tényező a lélektani formátumban másodrendűvé degradálódik, elveszti értékmegtartó és szelektív hatását.

A regény középpontjában önéletrajzi fogantatású esemény áll. Mario, a tizennyolc éves ifjú, aki a Pánamerikai Rádió hírszerkesztője, szerelmi viszonyba bonyolódik, sőt házasságra lép a jóval idősebb Julia nénjével. E vívódások, lopott légyottok alkalmával feltárul az olvasó előtt nemcsak a rádió egész apparátusának felelősségteljes, ám ugyanakkor derűs hangulatú és szórakoztató munkája, hanem a limai utcák, terek meg sugárutak nyüzsgő forgataga is. Llosa intellektuális környezetben mozog, tapasztalatai is ide kötik, s kiválóan ismeri a művészek lélektanát, belső meghasonlásait, kínlódásait és áldozatvállalásait a hőn áhított elismertetésért. Egyformán otthonos a lelki konfliktusok apró mozzanatainak, pillanatnyi nyugtalanító