Irodalmi Szemle, 1992

1992/12 - PERÚJÍTÁS - GRENDEL LAJOS: Megkésett reflexiók I.

PERÚJÍTÁS

nem a pályakezdő költő csetlése-botlása, hanem a már érett költő széttekintése a világban, s ez a kontempláció és vallomás tele van dinamizmussal és invenciózus formai ötletekkel. Árulkodó lehet ebből a szempontból Az abszolút sírásó feljegyzéseiből ciklus Bölcselet című négysorosa: „Csak egy felé indulhat, / kinek lába előtt ezer út. / De melyiken induljon, / aki előtt csak egy van?”

A kötet megjelenése idején Tóth László már megmászta az Átkelés csúcsát. Előző kötetének nagy, de kissé mesterkélt verskompozíciói, mindenekelőtt a címadó vers komor történelmi pátosza, barokkosán zsúfolt képei és bonyolult szóösszetételei más folytatást anticipáltak, semmi esetre sem ezt a radikális irányváltoztatást, a melyik úton indulak el termékenyítő tanácstalanságát és nyitottságát.

Az Átkelése követő verseiben Tóth László leszállt a történelem magaslatairól a hétköznapok poklába. Nagyon sok versében ott vannak a normaliozációs korszak motívumai, s talán ez bőszítette föl annyira az akkori hatalmasokat. Ám szó sincs itt valamiféle közéleti líráról. Amiről szó van, az inkább a család és a közvetlen környezet hol elégikus, hol groteszk, sőt abszurd átpoetizálása vagy inkább depoetizálása. Tóth László antilírát ír egy antivilágban. A történelemtől visszakanyarodott első kötetének létfilozófiai dillemáihoz, de úgy, hogy ezeket a dilemmákat a groteszk és abszurd révén még jobban kiélezi. Nem első kötetének hermetizmusa köszön vissza bennük, hanem láthatóvá válik a kudarcos történelmi múlt és a csupán egy utat kínáló társadalmi jelen, a modulatlanságra berendezkedett rendszer által determinált értelmiségi egyén egzisztenciális helykeresése. Reflexióin személyes közvetlenség világít át, az irónia és az önirónia fénye. A kor amoralitásával és törpeségével, intellektuális igénytelenségével való ironikus szembenézés, a korábbi költészete emelkedettségét felváltó fülsértőén antilírai stílusa és magatartása hívebben korrespondál e szerencsétlen kor emberi és társadalmi attribútumaival, mint a hermetizmus vagy a történelmi távlatokkal vigasztalódó, félig-meddig apologetikus pátosz. Ha összevetjük ezeknek a magyar lírájával, szembetűnően közel kerül Kálnoky Lászlóhoz, Petri Györgyhöz vagy a Mittel urat vajúdó Tőzsér Árpádhoz.

Kötete fülszövegében Tóth László regénynek nevezi művét. Konzervativizmusom ma is megakadályoz abban, hogy egyetértsek ezzel a minősítéssel. Igaz viszont, hogy tudatosan több ciklusból épített kompozícióval találkozik az olvasó e kötet lapjain. A ciklusok nem egymást követik. Megszakadnak, majd oldalakkal később tovább folytatódnak, s esetleg újra megszakadnak. A ciklusok feldarabolása, azt hiszem, szerencsés ötlet volt. Ily módon ugyanis a költő nem engedi leragadni olvasóját egyetlen szemléleti mód vagy tónus mellett, s a polifonikus mű képzetét kelti benne. Ha Tóth László a fontosabb ciklusokat (Topográfia, Feljegyzések egy én-ontológiához, Az abszolút