Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - KÖBÖLKÚTI JÓZSEF: Örvendetes ördögi, Peru-szimpátia 2. (tanulmány)
KÖBÖLKÚT! JÓZSEF szögből elemző tanulmányait, a Bustamante-kormány kommunista-szimpatizáns rendszerét és végül Odría gyilkos önkényuralmát. A szerző sajátos nézőpontból figyeli új, egyszeriben ismerőssé lett hőseit, akiket rögvest egyedivé-megismételhetetlenné tesz, mint amilyen egyedien elgondolkoztató ellentétet szimbolizál az az epizód, amikor Cayo Bermúdez, a rendőrség főparancsnoka jóllakottan, tudásával kérkedve vitázik egyik beosztottjával, mialatt éhező emberek agyonvernek egy keselyűt, hogy biztosíthassák mindennapi betevő falatjukat. Az ilyenfajta egybevetés nem ritka Llosa ’’analógiáiban”. A harmincas-negyvenes-ötvenes évek szovjet ún. "országépítő” alkotásai sematikusan, felszínesen, mélyebb indítékok nélkül elevenítették fel a mindennapok tényállását, mintegy ’’neonaturalizmust” hoztak "forgalomba”, ámde átfogó jellegű, "történelem-igazoló”, korparancsnak engedelmeskedő osztályharcos, hatalmas terjedelmű regényfolyamaik mégis kidolgozatlanok, frázisszerűek, merevek maradtak még akkor is, amikor par excellence a fő hangsúlyt a valóságra, a dokumentarizmusra helyezték. E korszak helyes megítélése megalapozott és széleskörű kritikát igényelne, amely azonban nem lehet feladatunk, ám azt mindenképpen hangsúlyozni szeretnénk, hogy a dél-amerikai irodalmakban, többek között Mario Vargas Llosa művészetében is egyre jobban előtérbe kerülnek az osztály harcos, főleg reformisztikus elgondolások, a fokozatosan öntudatosodó munkás- és diákfrakciók törekvései. Ez a harc élő tanúbizonyság, nem absztrakció és filozofálgatás, elmélkedés vagy didaktikus ’’szuggeszció”, hanem a mindennapok talajából kinőtt szerves egész, az átalakítási tendenciák természetes velejárója. Miként Llosa legtöbb munkájában, a Négy óra a Catedralban is, Peru hiánytalanul ott lüktet utcáival, sugárutaival, körtereivel, városaival (Chic- layo, Piura, Iquitos), szimbolizálva az élet jelenvalóságát és folytonosságát. Jelen, múlt és jövő zavartalanul megfér egymás mellett, hogy olykor-olykor kiegészítse, távlattá szélesítse az eddigi képet, s az illékonynak tűnő benyomásokat. Llosa a belső monológot mesteri fordulattal beépíti a mondat szerkezetébe olyanformán, hogy majdnem észrevétlenül második személyre vált: ’’Krémszínű ruha volt rajta, krémszínű ing, halványzöld nyakkendő, ragyogóan nézett ki, erős volt, egészséges, és eszedbe jutott, hogy három napja nem váltottál inget, Zavalita, hogy egy hónapja nem pucoltad ki a cipődet, és hogy az öltönyöd is biztos gyűrött és foltos, Zavalita.” Hasonlatai elevenbe vágók, szokatlanok, s ezért rendkívül expresszívek: ”... az az egy szem krumpli, magányos hajótörött a zöld lében, az a száraz zöldség a cipőtalppal, amit Lucia asszony főtt húsnak csúfolt.” Leggyakoribb központozási jele továbbra is a vessző, amely nemcsak a befejezetlenséget, a továbbgondolást jelenti, hanem az asszociációs kreációt, a gondolati hézagpótlást, mondattani szempontból pedig a lazaságot, a mindent kifejező, végtelent átfogó általánosan definiálható objektív valóságot. Az olvasóban a teljesség benyomását kelti azáltal, hogy specifikus
