Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - KÖBÖLKÚTI JÓZSEF: Örvendetes ördögi, Peru-szimpátia 2. (tanulmány)
KÖBÖLKÚTI JÓZSEF Szeszélyes összevisszaságban kavarog itt az élet, akár a gomolygó füst; látszatra indíték nélküli mozaikokra esik szét a mű, nincs benne semmi biztos pont, mégis a szereplők körüli bizonytalanság mindegyre feloszlik. A cselekmény a film sebességével pereg; néha azonban megáll, máskor viszont képsorok hiányoznak belőle. De Llosa semmit sem magyaráz, véleményt sem nyilvánít; az ő állásfoglalása a szerkezet totalitásában, a ’’történethalmazok’’ felgöngyölítésében, az asszociációk felfejtésében van. Hideg és tárgyilagos marad mindvégig. Az író gyakran követi pontosan a rossz idegállapot következtében feszültséggel teli emberi agy ”mozaikreflexióit". A túlfűtöttség, idegi felfokozottság nyomán a pillanatnyi benyomások hirtelen hatására mindenekelőtt a tárgyiasság kerül előtérbe és nem az absztrakció jegyei. Joggal nevezhetnénk ezt "sarkított idegállapotnak” is: ’’Jozefino lehajolt, felvette a padlóról a csikket, és meggyújtotta; odakinn a Merino téren néhány gyerek futkározott, egyikük nekiszaladt a szobornak, s Padre García házának apró ablakai világosak voltak, tehát nem lehetett még olyan késő, tegnap zálogba tettem az órám, tudod? Persze, persze, elfelejtettem mondani, látod, milyen fejem van, te Vadlány, különben minden rendben van dona Santosszal: holnap korán reggel.” Ami viszont Llosánál is egzotikumnak hat: a ’’szembenézés” és vállalás aspektusa indián témakörének ihletett tolmácsolásában. Az író tökéletesen tisztában van az indiánok mentalitásával, emberi tulajdonságaival, harciasságukkal és szokásaikkal, s ez a ’’bepillantás” semmiben sem különbözik Cooper leírásaitól. Ismeri az ottani indián törzsek nevét, felfed némi intimitást, sőt elkápráztat jellegzetes ’’felszereltségük” színes rajzával. Lényeges mondanivalóját a pillanat tört részére korlátozza. Az ő indiánjai valóságos lények; boldogok és szerencsétlenek, vidámak és szomorúak, szelídek és duhajkodók, nem úgy, mint Miguel Ángel Asturias misztikus-csodálatos indiánjai, akiknek a világhírű guatemalai író páratlanul szép emléket állít a Lida Sál tükre című novellafüzérben. Llosánál csak a legritkább esetben bukkan fel egy-egy indián misztérium, míg Asturiasnál ez a kiindulópont. Asturias élesebb határt von fehér ember és indián közt (talán közelebbről tapasztalhatta a diszkriminációt), Llosánál azonban mindez szinte teljesen elhanyagolható vagy igazán minimális. Lehet, hogy századunkban az indián élet már csupán szimbólummá válik, de akkor sem romantikus nosztalgiává, sem pedig tragikus-hős nép-mítosszá, hanem a realitás talaján hétköznapi, létfontosságú, megmásíthatatlan történeti ténnyé, ápolandó emberi jogok gyakorlati megvalósulásává, amiként ez Joyce Carol Oates vagy Katharine Köss Haake kisprózai alkotásaiban oly szembetűnő. Egy-egy társadalmi osztály diktatúrája nemcsak a fennálló pártrendszer apparátusának és törvényhozói testületének korlátlan hatalmát, s vele együtt az emberi jogok diszkriminációját jelentheti, hanem egyúttal halálos véres küzdelmek színtere is, amelyben a despotizmus teljhatalomra tör, nem
