Irodalmi Szemle, 1992

1992/2 - KÖBÖLKÚTI JÓZSEF: Örvendetes ördögi, Peru-szimpátia 2. (tanulmány)

Örvendetes ördögi Peru-szimpátia 2.

kicsit megszabadulnak a béklyótól, hiszen a kitárulkozás lényegében egyúttal az önismeret üzenete is...

Újfent: Llosánál semmi sem változatlan. A Santiago folyó sem ugyanaz, mint akár egy epizóddal később, s az őserdő szívverése is szabálytalan ritmusú. Nemcsak a természet pillanatnyi változása érzékelhető, hanem a regényalakok gyors impressziói is, merthogy akik még előbb boldogok voltak, azok most szomorúak, akik nevettek, most búsan lehorgasztják fejüket, akik bizakodtak, most letörtek, és kiúttalanság gyötri őket. S ez a lelki kiegyensúlyozatlanság adja meg regénye vibrálását, az örök-szeszélyes emberi magatartást. Hőseit, s magát a társadalmat is az élet teljességét vágyó impressziók éltetik: Lituma őrmester azonnal boldog szeretne lenni Bonifa- ciával, s a piuraiak is rögtön akarják — bárha rablás útján is — megszerezni az indiánok kincsét, a kaucsukot és így tovább.

Llosa a Zöld Palotában önkényesen váltogatja az idősíkokat. Több esetben egy-egy mondaton belül nemcsak a jelen és a múlt idő, meg az egyes és többes szám, hanem az igemódok is változnak, látszólag minden szimmetria nélkül. Ez a módszer lehetővé teszi egyszerre több idősík érzékelését. A bizonytalan időmeghatározás egyben növelheti a feszültséget: ”A Misszió hajnalban ébred, mikor a rovarzümmögést madárdal váltja fel.”

Egy-egy felduzzasztott körmondatba többféle szimultán motívumot is beleépít, s e motívumok együttes életet élnek: erősítik, kiegészítik, igazolják, tömörítik és szintetizálják egymást. így a cselekmény menetét aránylag nehéz követni: ”S ekkor kárálás hallatszik, és az egyik bokorból kibújik egy tyúk, a Szőke és a Kicsi felujjongva üldözőbe veszik, fekete, fehér pettyekkel, elkapják, Madre Angélica szeme szikrát szór, banditák, mit művelnek? öklével hadonászik, a maguké az a tyúk? engedjék el, s az őrmester, engedjétek el, de hát, tisztelendő Anyám, ha itt maradnak, enniük is kell, nem éhezhetnek."

Meghökkentőek, olykor-olykor zavarba ejtők, bizarrak a hasonlatai, hiszen különböző érzékterületeket kapcsolnak össze. Sokszor a szóban forgó személy testrészével karikíroz valamilyen visszatetsző tulajdonságot: "Madre Angélica pedig öklét rázva járkált: apácaruhájának az ujja néha felcsúszott, s előbukkant a karja, mint egy vékony, fehér vipera.”

A hírhedt Zöld Palota-beli dőzsölés után a feldühödött tömeg Padre García vezetésével megrohamozza és felgyújtja e gyűlöletes bordélyházat. Llosa a tömegjelenetek dialógusait tökéletesen kihegyezi; a tömeget feltételező megnyilvánulások legtöbbször nem is a tulajdonképpeni témát érintik, vagy csak kevésbé, nagy vonalakban, sziluettszerűen kapcsolódnak hozzá. Két szereplő párbeszédét meg éppen a kritikus pontnál, az objektív valóság pontos ráérzésénél szakítja meg, s ilyenkor vagy másra terelődik a szó, vagy monologikus meditációvá szűkül. Ritkaságszámba megy két ember csöndes csevegése; állandóan ott "ólálkodik” a harmadik, aki "általában kevesebbet tud” a másik kettőnél, s így az ő szemszögéből nézve a beszélgetés bizonyos összefolyó homályossággal párosul.