Irodalmi Szemle, 1992

1992/12 - JOZEF SIVÁK: Jan Patočka, a filozófus és polgár

Jan Patočka, a filozófus és polgár

természetesség, a szerénység nem valamiféle passzív állapot, hanem ezek által biztosítja az ember a belső tartását, ellenszegülve alantas hajlamainak. ”

Az önmagunkról való elmélkedést ki kell egészítenie a dolgokról való elmélkedésnek, éppen úgy, miként a szubjektív igazságnak ki kell egészítenie az objektív igazságot. „A szellemtudományok művelője és kritikusa csupán az — folytatja Patočka —, aki kifejlesztette magában olyan spirituális mű koncepcióját, amely az ember valamennyi belső erejét a legmagasabb feszültségig fokozta; az, aki látja annak az útnak a veszélyeit, amelyre felkészült, és eltökélte, hogy végigjárja. Az emberi törekvések és alkotások megítélésének jogát a szó szoros értelmében — 5 ez a legmélyebb igazság — önmagától kellett kikényszerítenie a leg magasa bbrendű szellemi fellendülés képviselőivel folytatott személyes párbeszéd során. ”

E sorokban Patočka harminchárom évesen megfogalmazta az életről és a filozófiáról vallott hitvallását, s ahhoz — néhány kompromisszumtól eltekintve — élete végéig hű maradt. A bennünk rejlő hérakleitoszi panta rhei-vel való ilyen szembefordulás — ha komolyan gondolják —, valamint a világos értelemmel élt élet bátorsága, míg a környezet ellenséges és háborús, felér a fegyveres ellenállással.

Az eszméjéhez való hűség bizonyítékát láthatjuk abban is, hogy Patočka harminc évvel később szívvel-lélekkel részt vesz egy másik kulturális ellenállásban is; ismét visszatér a történelem problematikájához, megírva az Eretnek esszék a filozófiatörténetről című művét (1975), amely a szamizdat kiadás és a számos nyelven való megjelenés után végre az Academia kiadónál is napvilágot látott (1990). E cikkgyűjteményben egyebek mellett megfogalmazza a „megrendültek szolidaritásának” fontos gondolatát, amely egyaránt jelent felhívást és a felhívás követését. Megrendültek azok, akik már nem hisznek az életben és a békében, mert megrendült a magasabbren- dű értékekbe vetett hitük. De rá kellene döbbenniük, hogy feltétlenül szolidárisaknak kell lenniük egymáshoz — Patočka még a „front” kifejezéstől sem riad vissza —, hogy képesek legyenek bizonyos restrikciót kényszeríteni az egymás ellen rejtett vagy nyílt háborút folytató emberekre. Magatartásával, valamint az úgynevezett normalizáció idejének objektív elemzésével Patočka hozzájárult nálunk a közerkölcs megújhodásához, bár ezt a folyamatot korántsem tekinthetjük még lezártnak, mert a múlt igazságtalanságainak a felszámolása még nem ért véget, a jelenben is folytatódnia kell.