Irodalmi Szemle, 1992
1992/12 - JOZEF SIVÁK: Jan Patočka, a filozófus és polgár
JOZEF SIVÁK minden entellektüel értékmérői: ez pedig az IQ érték, a jellemszilárdság, a munkaszeretet, az önzetlenség. Entellektüel az, aki szakadatlanul tanul, fejlődik, tökéletesedik, és mint az igazság kutatója és rabszolgája képes egyszer s mindenkorra elvetni bármit, ami abroncsként szorítja. A mai „testvéresülés” nagyon felszínes lenne, ha csupán a közös marxista múlton nyugodna, s voltaképpen a normalizátorok új, pirruszi győzelmét jelentené, akiknek némelyike úgyis azt gondolja, hogy már elült a vihar. A két csoportnak még egy dologban egyetértésre kell jutnia: a filozófia gleichs- chaltolására 1970 után sohasem került volna nálunk sor, vagy legalábbis nem olyan nagy mértékben, ha egyáltalán gyökeret vert volna nálunk a filozófia. Patočka nevéhez fűződik ezenkívül (és elsősorban) Husserl fenomenológiájának a hazai megismertetése. Patočka azonban nemcsak a fenomenológia történetével foglalkozott, hanem továbbfejlesztette, (Heidegger után) elsőként vizsgálat tárgyává tette a természeti világ fogalmát. A fenomenológiai vizsgálódás felújítása tehát nálunk elképzelhetetlen anélkül, hogy ne utalnánk minduntalan Patočkára. Ezért a véleménybeli és filozófiai pluralizmus felujulásának mai folyamatában Patočka neve ismét feltűnik a sajtóban, a kiadók terveiben és a konferenciák programjában. A filozófiai pluralizmus megvalósítása önmagában nem elegendő, s Jan Patočka elkötelezettsége és következetes magatartása sincs közvetlen összefüggésben fenomenológiai orientációjával, mint ahogy azt némelyek tévesen állítják; sőt azt is felróják Patočkának, hogy lejáratta a fenomenológiát. Másfelől a „hivatalos” filozófia hitelvesztését helytelenül általában a filozófia hitelvesztéseként érzékelték (és érzékelik mindmáig). Milyen kapcsolatban van tehát egy filozófus orientációja az ideáljával és a magatartásával, s hogyan valósítja meg önmagát a filozófus, ha nem valósít meg egy filozófiát? Mindjárt a német megszállás elején felveti a filozófia szükségességének a kérdését. Elsősorban arra a gyakorlati filozófiára gondol, mely a csüggedés és gleichschaltoltság ama korának szorongatott emberéhez szólna. Ekkor született meg gondolata: a történelemfilozófia mint reflexió az egyénről és a történelemről, egyszersmind kialakult jövendő életfelfogása, az önmagáról és a világról alkotott világos ítélet követelménye. „Az élet lényegéhez tartozik — írta 1940-ben—, hogy van története, vannak fontos és jelentéktelen korszakai, csúcsai és zátonyai; ezekkel birkózik, ezekkel csatározik, s e harc folyamán kérdőre vonja önmagát, és igyekszik eljutni a világossághoz. Minden jelentősebb életnek van sajátságos belső története, adott értelme: az élet oly gyakori hullámzások, válságok, összeütközések, megnyugvások, harcias nekifutások, vigasztalódás, megbékélés — ez mind hozzátartozik az élet értelméhez. Ez az értelem azonban nem külsőleges, nem objektíve megállapítható és kényszeríthető, hanem az ember személyes küzdelemben veszi birtokába; nem tény és végzet, hanem megvalósítva létezik... Ami ebbe a szférába tartozik, az nem adott tény, hanem erőfeszítéssel fenntartott alkotás: a heroizmus, a jámborság, a bölcsesség, a művészi alkotó állapot, valamint a becsület, a
