Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - KÖBÖLKÚTI JÓZSEF: Örvendetes ördögi, Peru-szimpátia 2. (tanulmány)
KÖBÖLKÚT1 JÓZSEF A Pantaleón és a hölgyvendégek kriminek is beillő fantasztikum, amelynek erőssége mindenekelőtt a kompozícióban rejlik, semmint társadalmi nézőpontok bemutatásában. A regény egy hatalmas "ötlet-zsák”, félelmetes, de senkit sem bántó homéroszi kacaj. FOLYTATÁS EGY TELJESEBB LLOSA - KÉPHEZ A Zöld Palota Benczik Vilmos fordításában ugyancsak Dél-Amerika hangulatát árasztja: zene, dal, vidámság érződik, bizonyos értelemben az ősi kultúra megmaradt relikviái: "Egész Piurát betölti a dal és a tánc: a pasillo, a lassú keringő meg a huayno, amit úgy táncolnak, hogy döng bele a padló, aztán a fürge marínéra, meg a lassú triste, amit egy-két tonderoütem élénkít fel.” A regény szokatlanul szövevényes cselekményű "mozaiktucat”, az olvasó szinte valamiféle félelmetes labirintusba kerül; nehezen kibogozható a történet, különösen azért, mert a szereplők mellett Llosa még narrátort is ’’alkalmaz”, akinek azonban nem az a feladata, hogy az író szubjektív állásfoglalását, valóság-viszonyát visszhangozza, hanem tulajdonképpen motívumokat sűrít egybe. A monológon belül tehát az író a regénybe beépít egy képzeletbeli partnert is, s ez a "technikai eszköz a művet még elasztikusabbá teszi. Az "uram” megszólítás tűnődő, csendes hallgatót feltételez, aki azonban sohasem szólal meg, sőt nincs is jelen. Egyik kritikusa, Silva Cáceres ezt a műveletet ’’belső dialógusának nevezi. Két szálon fut a történet: az egyik színhely az észak-perui, az Andok hegyvonulata közelében elterülő kisváros Piura, a másik pedig az amazóniai Santa María de Nieva. Elmaradottság és fejlődni akarás, kultikus hagyományok és babonás tévhitek, belenyugvás és meg nem alkuvás, emberek és természet párharca bontakozik ki. A regényalakok lassan-lassan botladozva közelednek a huszadik századi civilizáció felé. A Zöld Palota szereplői a maguk módján valamiképpen valamennyien különcök; a társadalom törvényekkel ’’agyontűzdelt” világában idegennek, számkivetettnek érzik magukat. Embertelen politikai és gazdasági körülmények közt sínylődnek, s bár örök optimizmusuk révén távlati célokat tűznek maguk elé, végül azonban nagyot akarásuk lelohad, s megreked a közömbösség zsilipjén, mert ők mindnyájan "mangácsok”, perifériára szorult nyomorultak, akik képtelenek tüstént viszonyulni életkörnyezetük folytonos és robbanásszerű változásaihoz. Az előítéletek, a korlátoltság és az erkölcs defektusai erősen gátolják az objektív valóság pontosabb megismerését. Hősei — néhány kivételtől eltekintve — mindannyian belefáradnak a meddő és lélektipró küzdelembe, csak puszta létük megmentésére szorítkoznak, emberiességük megőrzésére alig. Még az anyagilag viszonylag jól álló doktor Zevallos és Padre García plébános is fuldoklik ebben a farkastörvényű elembertelenedett közegben. A végkicsengés valamiképp a menekülést, önmagába fordulást szorgalmazza; egyelőre tán ez a legmegnyugtatóbb, legideálisabb kiút, mert az élet valósága annyira fájdalmas, emberei annyira kétségbeesettek... S ha néha-néha mégis kitárulkoznak: egy
