Irodalmi Szemle, 1992
1992/12 - BALÁZS F. ATTILA: Akvárium
BALÁZS F. ATTILA Akvárium Két napja esett. A mindent átitató párától az ember arca és keze zsírossá vált, a ruhái meg nedvesekké és fölöslegesekké. Az emberek bezárkóztak házaikba, nem mutatkoztak azok a kamaszok sem, akik szeretik azt a zavaros érzést, amelyet az esőben tett séta kelt. Ritkán egy-egy esernyő alatt görnyedő alak sietett tova nedvességtől dagadt arccal, hunyorogva, bizonytalan kifejezéssel a szája szélén. A kávéház szűk, rosszul világított termében néhány alig kivehető arc, árnygubanc. A fullasztó melegtől a ruhák kellemetlen szagot árasztottak. A csend lávájában tárgyak részletei sejlettek: kárpitozott székek, piros asztalsarok, a presszógép fényes karjai. A hűtő lágyan zümmögött, elhallgatott néhány pillanatra, hogy aztán újra felkavarja a sípoló csendet. Lekucorodtam az egyik sarokasztalhoz, és kivettem a számból a kialudt cigarettát. A kirakatüvegen át olyan volt a bágyadt fényű város, mint egy átvilágított akvárium, melynek nyugalmát csak nagy ritkán zavarta meg egy-egy furcsa, nehézkes mozgású élőlény. Ilyen pillanatokban az ember gyakran tesz kétértelmű vagy tartalom nélküli eszelős mozdulatot. És ez természetes, nem tudom, miért, de én normálisnak éreztem, és nem döbbentem meg, hogy reflexszerűen felsorakoztatom a gyufaszálakat az asztalon, és külön-külön kitapintva minden szálat, számolni kezdtem, majd csoportosítom, újra összekeverem és újra felosztom... Pihentető volt a fa érdessége, és a bőr lassan visszanyerte rugalmasságát. Egy álmos pincérnő szó nélkül az asztalomra helyezte a kávét, aztán elnyelte a pult mögötti fény. Az utca túloldalán az épületek dermedt üveghegyek ezüsthabokban. Nem tudom, mennyi ideig bámultam a hólyagos utcát (ami mind távolabbinak tűnt), a gyufaszálakkal játszadozva rendületlenül, kóstolgatva az ízetlen kávét. Talán néhány percet, talán néhány órát, nem tudom. Amikor aztán meghallottam szavait, amelyeket lassan sorakoztatott, mint valami értelem nélküli jeloszlopokat, fel sem rezzentem. Megértettem, hogy régóta beszél, de nem tudtam, mikor kezdte el. Súlyos, de nyugodt volt a hangja, és közömbös, mint egy roboté. — Nem — mondta. — Lenni nem jelen idő. — Helybenhagytam egy álmos mozdulattal. Ő folytatta: —Lenni nem más, mint jövő. Gyanítom, fel fogsz állni, és azt fogod mondani, hogy csak múlt és jelen, de tévedsz. Őszi este volt, és egy távolodó, meleg és törekény kéz és forró csíkok az arcon, és mindezek olyan távoliak, hogy fárasztó lett volna magyarázkodni, így csak bólintottam: „Jól van, igazad van. Akárhogy is, igazad van, csak
