Irodalmi Szemle, 1992

1992/12 - BALÁZS F. ATTILA: Akvárium

BALÁZS F. ATTILA

nincs értelme erről beszélni.” Elbátortalanítottam volna, ha azt mondom: „Az ég zöld”, vagy a „a nő szükséges rossz”, vagy „a tengervíz sós”. így aztán csak bólogattam egyetértően, és ő folytatta.

Két éve. Vagy lehet, hogy régebben. De tulajdonképpen magáról beszélt, és akkor nem érdekelt. Szavak voltak, ennyi, szavak, melyeket ő csomókba rakott, szétosztott, hogy aztán újra összerakja és újra szétossza.

— Virító kirakatok. Pirosak, kékek. Akkor úgy akartam kezdeni: „Nézem a cégért.” De nem volt helyes, mert már láttam, tudtam, amikor kimondtam: „Nézem.” És mégis csak akkor néztem. Tehát nem volt sem múlt, sem jelen...

— megállt egy szuszra — ha nem néztem volna mindig, azt hiszem, megbolondultam volna. Mert az egyetlen idő, amivel egyezett...

Hosszú szünetet tartott. Körülöttük minden mozdulatlan volt. A tárgyak egyhangúan fénylettek, a köd súlyos fürtökben megkötött az ablak előtt. Az ujjai doboltak az asztalon. Szája hangtalanul mozgott.

— Igen, a jövő volt — mondtam. Rám nézett, de mintha magának mondaná: —Azóta ezen a ponton vagyok és nézem. Leírtam: „Leszek a cégért nézve”, és azt mondták, hogy nem vagyok épeszű, s én is úgy éreztem. Nem lehetséges a jövőben élni.

Gondolkodni próbáltam, ahogy csak bírtam. „Akkor hol? A múltban nem lehet, már nem a miénk. Semmi közünk hozzá.” Furcsa, nyöszörgő hang. Tologatni kezdtem a gyufaszálakat, ideges mozdulatokkal szétromboltam a villámgyorsan megalkotott formákat, hogy újabbakat keressek, már nem számoltam a szálakat, sok összetörött vagy leesett a földre. Ő nem mondott semmit, ült mozdulatlanul. Ujjai mint megdermedt gyíkok lapultak az asztal szélén. A hűtő néhányszor be- és kikapcsolt. Majdnem minden gyufaszálat összetörtem. Aztán egyszer csak anélkül, hogy megmozdult volna, mintha olvasná, talán gondolatban olvasta is: „Nézni fogom, nézni fognak, nézem, nézegettem, hosszasan néztem...” — és mindezt egy másodpercnyi kitöréssel, ami állandóan távolodik attól a perctől, amikor az életben az ütközés bekövetkezett, mint a hajó orrán megtörő hullámok, amelyeknek már nem adatik meg, hogy visszatérjenek, csak távolodnak a semmibe, állandó zuhanással.

Rácsaptam az asztalra. Megértette és elhallgatott.

Esett egyfolytában. A köd megsűrűsödött az ablak előtt, kint már nem lehetett megkülönböztetni semmit. Az utcai égők beleolvadtak a lomhán hömpölygő párába. A homály elnyelt mindent, még a szuszogásunkat is. Csak az a néhány megmaradt gyufaszál sejtette velem, hogy élek.