Irodalmi Szemle, 1992

1992/2 - KÖBÖLKÚTI JÓZSEF: Örvendetes ördögi, Peru-szimpátia 2. (tanulmány)

Örvendetes ördögi Peru-szimpátia 2.

hadsereg, illetve annak vezérkara. Pantoját kezdetben még ugratják mindenféle tréfás megjegyzésekkel: ”Te vagy a kettyintés Einsteinje!”, ”A te leghőbb vágyad, hogy Peru nagy kerítője légy.” Még a tábornokok is "dicséretben részesítik” kiváló szervezőképességéért: ”... ez az idióta a Hölgyvendég Szolgálatot a Fegyveres Erők leghatékonyabb intézményévé fejlesztette.”

A regényen végigvonul, pontosabban többször ’’példázatosan” felbukkan a régi előítéletek és babonák tökéletes szélhámosa, alkusza, kihasználója, Francisco Testvér, a szektaalapító, akinek hálójában fennakad Pantoja édesanyja, Leonor asszony is. Előbb állatokat, majd kisdedet, öregasszonyt, sőt altisztet is keresztfára feszítenek, s kicsorgó vérükkel tisztára mossák magukat és a világot. A szekta elburjánzása bizonyítja, hogy a babonák, meg az ostoba hiedelmek rendkívüli és eredeti táptalajra lelnek.

A regényben a dialógusok közé "hajított” monológok töményen sűrítve tálalják azt, amit talán ’’felpörgetett dinamizmusnak” is nevezhetnénk. Érzékszerveink és hangulatunk a ’’loholást” alig bírják, pedig itt minden mozzanat a reális valóság egy darabja, tapintható része, hiszen az egymás után következő tervezés, történés, elhatározás, eszmélkedés "viharos” gyorsasággal, lélegzetvételnyi szünet nélkül zúdul az olvasóra. így a párbeszédek után álló narrátori rész (gondolatjellel elválasztva) nyelvezete erősen mozgósító hatású. Például: "Tapasztja be a száját, tölti tele a poharakat, mosolyog Chuchupe.” Vagy: ’’Nyújtja oda az üvegeket, szedi össze a poharakat, inkasszál, kapcsolja be a lemezjátszót, tereli a lányokat a táncparkettre Szemölcs” stb.

Mario Vargas Llosa zseniális módon illeszti össze az egyes fejezeteket; váltogatja a klasszikus regényforma monológ-dialógus kettősségét a tudományos stílus eszközeivel, a publicisztikai műfajok és hivatalos ügyiratok alakzataival, amelyeket olyan mintaszerűen formál, hogy tankönyvi illusztrációként is szerepelhetnének, s még fiktív mivoltukban is teljesen hitelesnek hatnak. A megírás mikéntjével kapcsolatban nem lehet semminemű ellenvetésünk, mégis tudjuk, érezzük: a fölöttes hatóságok elé így egyáltalán nem lehet beadványt terjeszteni, mert a ’’megfogalmazásnak” éle van, mivelhogy nemcsak mulatságos, hanem szatirikus-leleplező is.

Az epizódok legtöbbjében tér és idő összekuszálódik, egybeolvad múlt meg jelen, akárcsak a közvetlen, a közvetett, valamint az átképzeléses beszéd is lágyan, ám nemegyszer robbanásszerűen egyesül a retrospekció módszerével. Az olvasó szemszögéből mindez néha groteszk irrealitásnak, néha meg "légies” szürrealizmusnak tűnik.

A dialógusok nemegyszer központozási jelek közé kényszerített monológok; oldalakon sorjáznak, pedig funkcionálisan nem is párbeszédek. A válaszok is többnyire csak jóval később hangzanak el, mivelhogy azonnal más motívum kerül előtérbe, intenzíven ügyelve a figyelemkeltés folytonosságára.