Irodalmi Szemle, 1992

1992/11 - DUBA GYULA: Mire valók a medvék

ennek törvényei is indokoltak, kemények és kegyetlenek. (Gábriel Dunka, a törpe majd megvész Elvira Spiridonért, birtokolhatná, mégis feladja őt, mert ez a törvény, a körzet törvénye.) Talán most lenne kézenfekvő, ha a körzet metaforáját megfejtenénk, és azt mondanánk, a medvék arra valók, hogy a Diktátor és vendégei vadásszanak rájuk, vagy: a Sinistra körzet egy totális állam modellje, melynek Coca Mavrodin ezredes a belügyminisztere, a hegyivadászok pedig a belügyesei, talán még az ezredes nő volta is, mint ahogy a tunguz nátha is, reális szimbólum lehetne. Mindezt lehetséges lenne így belemagyarázni, de helytelen! A mű világa teremtett világ, egyszerien megalkotott valóság, és nem arra való, hogy történelmi vagy élő realitásokkal összevessük, hanem hogy átéljük és befogadjuk, megsejtsük művészi erejét, s így befolyásolja érzékelésünket, amellyel megítéljük és minősítjük életünket és önmagunkat.

Az író nem rendszerről beszél, hanem az emberről, nem a totalitásról, hanem a félelemről, nem az önkényről, hanem a beletörődésről. Nem a hatalom szerkezetét vizsgálja, hanem az engedelmesség és rettegés lélektanát, nem az erkölcsi nyomor ereje érdekli, hanem az a mód, ahogy az ember ennek aláveti magát. Bodor annak a természetrajzát (is) kutatja, hogy az ember hogyan viseli az örök és megkövült félelem súlyát, és hogyan alkalmazkodik hozzá, elviselhetővé téve, mintegy „humanizálva” azt!

Fentebb alkotást említettem, feltételezve a teremtő művészi erő törvényeit! Esetünkben tehát mindenekelőtt a stilizációt! Ez a mű nagyon fegyelmezetten és jelentős tökéllyel stilizált. (Hemingwayt is felidézi!) Szóltam már a nyelvezet sallangtalan egyszerűségéről, mely tudatos és kimunkált, s a kifejezett tények eredetiségével ragad meg. Olyan valóságteremtő erőkkel, mint a stílus eredetiségét árnyaló, természetfestő elemek. Az évszakok képe, a tájleírások, a virágok, bokrok és bogyók, a vidék nyelvi elemei, a fölvillanó (valós vagy stilizált?) földrajzi helynevek. Az etnográfiai tények és szociográfiai vonások mind visszautalnak egy valós tájra, mely régi földrajzórák emlékeként él bennünk, olyan vidékre, melynek a Sinistra körzet halvány visszfénye, elmosódó, mégis felismerhető lenyomata. A körzet lakóinak nevei pedig, melyek egyszerre archaikusak, idegenek és ismerősek, tovább mélyítik a körzethez való bizalmas viszonyunkat, a megértést, amellyel annak valóságát felvállaljuk. Ez a jelenség megfelel a művészi élmény törvényeinek. Mintha álmodnánk, vagy valamikor álmodtuk volna e tájat, mintha egyszer régen éltünk volna ott, vagy talán valaki mesélt róla, de a miénknek érezzük. Igen, emlékezünk rá, velünk és általunk, mellettünk és körülöttünk is megtörténtek vagy megtörténhettek volna hasonló dolgok.

A stilizáció magas fokát és tökélyét a párbeszédek hűen tükrözik. Kevesebb a dialógus, mint a leíró rész, ritkább a hősök egyenes beszéde, mint az írói szavakkal való láttatás. A párbeszédek azonban rafináltan többértelműek. Nemcsak a szereplők kölcsönös kapcsolatteremtését és információcseréjét szolgálják, hanem elsősorban az esztétikumteremtés céljait, átjárhatóvá téve a képi valóság és a cselekvő magatartásformák közti

Mire valók a medvék