Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - DUBA GYULA: Mire valók a medvék
DUBA GYULA re összpontosít, a kiegészítendő hiányra, amelyben az olvasói képzelet a maga törvényei szerint munkálhat. Bodor Ádám is ezt teszi. A Sinistra körzetben az élet ösztönszerűen lebegő, szinte állati természetű. Nincsenek fontos dolgok, csak határozatlan szándékok, nincs nyugodt elégedettség, csak vegetálás és kimondatlan elvágyódás, mindenki a permanens félelem kényszerzubbonyában él, s a váratlan rémület iszonyatában bevizel. Az időjárás többnyire télies, kegyetlen, talán néha még felvillan a tavasz, a nyár viszont nem is létezik. A ruhák rongyosak, uniformizált gumicsizma a lábbeli, az ételek szegényesek (fagyos főtt krumpli, hagyma, különböző bogyók), s kedvelt ital a denaturált szesz. Bizonyosságot az idő sem ad, kevesen tudják, milyen nap van éppen! Nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy ez a körzet időn és téren kívül él, lokalizálását illetően minden sejtés igaz lehet. A jelentéktelen életek mellett azonban a halál mindig jelentős és iszonyatos, mindig drámai és gyakran rettenetes. Mintha azt példázná, hogy az élet lényege a halál, s értelme az elmúlás. Legalábbis a Sinistra körzetben! Az ismeretlen eredetű és gyógyíthatatlan tunguz nátha, melyet a csonttollú madarak jötte jelez, időnként veszettül arat a vidéken. Aki elkapja, elveszett. (De: a nyugdíjas medvészeket élve elégetik, Hamza Petrika karóba húzza magát, Coca Mavrodin ezredes ónos eső páncéljába fagy, Zoltán Marmonste- in útkaparó kiontja belét, Béla Bundasian felgyújtja magát, a tunguz náthától fertőzött Boncán ezredest szuronyokkal a földhöz szegezik.) A halál tehát valóságos és kegyetlen, s az embereknek nincs nevük, dögcédulájukat s rajta új nevüket a hegyivadászok parancsnokától kapják. Ennyi drámaiság után térjünk rá a mesék elemeire s a könnyedségre, mellyel a mese szemrebbenés nélkül és jóságosán mosolyogva adja tudtunkra a legvéresebb történést is. Bodor műve laza novellafüzér, egységét a főszereplő személye, a mellékszereplők életének összefűződése és a körzet zártsága adja. A történések eseménygazdagok. A tettek és az események számos eleme a lehetséges és a lehetetlen határán játszódik le, vagy inkább a határ túloldalán, s tudatunk — agyunk — képtelenségnek ítéli meg, de lelkünk — a szívünk — elhiszi. Ilyen mesei elemek: Borcan ezredes esernyője, mely óriási denevérként szálldos a körzet felett!, Bebe Tescovina sötétben világító szeme, a vörös kakas, a titokzatos idegen, aki úgy jár a tájban, mint annak szerves eleme, mint Mózes és népe egykor a Vörös-tenger vizén!, Gábriel Dunka, a törpe furcsa mestersége, aki csikorgó homokkal homályosítja a hegyivadászoknak az ablaküvegeket!, aztán Géza Hutira lefagyott füle vagy a szőrmókká változott Connie Illafeld!, s a titokzatos nevelt fú, Béla Bundasian kiléte! Miért nyírja le a főhős Andrej Bodor a szépséges Elvira Spiridon vágykeltő testének minden szőrzetét? Milyen jelentőséggel bír Géza Kökény szobra a vidéknek? És a griff madarak...? A meseelemeket és a csodák jeleit bőven sorolhatnánk, szinte mondatról mondatra nyomon követhetjük jelenlétüket, olyannyira, hogy a képzelet játéka a stílus reális jegyévé válik. (Reális csodák vagy csodás realizmus?) Kialakul belőlük egy öntörvényű és vonzó világ, melynek értelmét csak sejthetjük, meglétében mégsem kételkedünk. Mint minden mesevilágnak,
