Irodalmi Szemle, 1992

1992/11 - DOKUMENTUM - Tőzsér Árpád - Szigeti László: Út a homokóra nyakából

Út a homokóra nyakából

hagyományos emberi értékekhez.- a demokráciához, a toleranciához, a személyiség szabadságához és méltóságához, a társadalmi igazságossághoz, a joghoz való odasorakozásunkat jelenti. Azaz csupa olyan értéknek a közép-európai meghonosítását, amely a tájainkon évszázadokon keresztül „hiánycikk” volt. Más szóval: a homokóra nyakából úgy jutunk ki, ha — akármilyen paradoxmód hangzik is — megszüntetjük „közép-európaiságunkat”, Európáról való leszakadottságunkat, ha felszámoljuk magunkban a „tulajdonságok nélküli embert”, ha felnövünk Európához. Hogy ennek a felnövésnek, közép-európai „peresztrojkának" a politikai és gazdasági feltételeit hogyan kell megteremteni, ahhoz nem akarok hozzászólni (vigasztaló azonban, hogy már vannak, akik ezzel a „nagy politika” szintjén is foglalkoznak, hogy a „közös Európai Ház” programja talán ezt is magában foglalja), de a kulturális-irodalmi vonatkozásáról szólnék néhány szót.

A komplexusok felszámolásának egyik módja a komplexusok kibeszélé- se. Ez ránk, írókra nézve még fokozottabb mértékben igaz. „Közép-európaiságunkat” úgy tudjuk a legeredményesebben felszámolni, ha kiírjuk magunkból. Az így felfogott „közép-európaiságnak” Kafkától Hašeken, Musilon, Karl Krauson, Arthur Koestleren, Danilo Kišen, Peter Handkén, Zbigniew Herberten, Milan Kunderán keresztül Esterházy Péterig, vagy ha úgy tetszik, a mi Grendelünkig vagy Vilikovsknkig már eddig is óriási az irodalma, de ahhoz — úgy látszik — még mindig nem elég, hogy Közép-Európa mint életérzés, mint magatartásforma, mint múlttudat megszűnjön, s mint szellemi-irodalmi jelenés felragyogjon Európa, vagy akár a goethei „Weltliteratur” firmamentumán. S valahogy úgy, ahogy volt világirodalmi idejük a franciáknak, az angoloknak, a németeknek, a nagy északi irodalmaknak s az orosz íróóriásoknak, a 20. század esetleg ennek az irodalmi-szellemi Közép-Európának az ideje legyen. Ehhez valószínűleg még nagyon sok közép-európai írótehetség szükségeltetik.

Sz.L.: Szükségeltetnek vajon a nemzetiségi írótehetségek is? De komolyan: Van-e valamilyen sajátos feladata egy írónak ezen a „közép-európai küldetésen” belül, ha Csehszlovákiában él és magyar nemzetiségű?

T.Á.: Csak annyira, amennyire minden író küldetése sajátos: esztétikailag értékes műveket kell írnia. Egy megjegyzés azonban mégiscsak ide kívánkozik. Ha megfigyelte, az előbb fölsorolt írók általában többnyelvűek s többkultúrájúak. Kafkáról köztudomású, hogy német nyelvű zsidó polgár volt cseh környezetben; a többnyelvű Hašek (ki tudja róla például, hogy magyarul is jól tudott, s a Szovjetunióban magyar lapot szerkesztett?) műveiben a régi osztrák—magyar birodalom minden nációja szerepel, s a szerző valamennyit ugyanazzal a könyörtelen szatírával szemléli; Musil és Karl Kraus a szó szoros értelmében a soknyelvű osztrák birodalom írói; Arthur Koestler apja magyar, anyja osztrák, ő maga németül és angolul ír, de magyarul is kiválóan beszél; Danilo Kiš a magyar nyelvű jugoszláviai Szabadkán született, Közép-Európának szinte minden irodalmát eredetiben