Irodalmi Szemle, 1992

1992/11 - DOKUMENTUM - Tőzsér Árpád - Szigeti László: Út a homokóra nyakából

DOKUMENTUM

Európa iránti nosztalgia". A mi Közép-Európánk valóban egy furcsa anakronizmus. Egységként sohasem létezett, s nem létezik ma sem, de mint a leszakadás tudata valami nagyobbról, valami egyetemesebbről ott dolgozott Közép-Európa szellemeiben a múltban is, s ott dolgozik ma is.

E leszakadástudat gyökerei a középkori nagy nyelvi integrációkig nyúlnak, amelyeknek térségünk töredéknépei köztes helyzetüknél fogva nem voltak részesei, a későbbi hatalmi tömbökbe tagolódásuk már csak ezért is problematikussá vált. S az újkori s legújabb kori politikai megosztottságok ezt a leszakadástudatot csak elmélyítették. Végső soron ide vezethető vissza a Musil-féle „ember nélküli tulajdonságok” Közép-Európája is: itt olyan önmozgású emberi tulajdonságok, sémák jelentik a társadalmi valóságot, amelyeknek alanya, szubjektuma valahol máshol konstituálódott meg. A groteszk, „fenn az ernyő, nincsen kas”-szerű Osztrák—Magyar Monarchiában „mintha egy tükör cserepeiben nézném magam: sosem látom magam egészben” (Musil). S ezt a folyamatot mintegy betetőzte a személyi kultusz tudathasadásos világa: Sztálin boszorkánykonyhája a mi tájainkon vetette a legcsúnyább füstöt, mert itt nemcsak az üst és az üst tartalma volt imitáció, vagy ha úgy tetszik: „koncepció”, hanem a tűz is az üst alatt. Arthur Koestler Sötétség délbenjében Ivanov, a bíró és Rubasov, az áldozat „lelki fejlődésükben... szinte ikertestvérek voltak; nem egypetéjű ikrek, de egyazon eszme közös köldökzsinórján kapták táplálékukat; mindkettejük jelleme a Párt méhében formálódott... Kettejük helyzete... fordított is lehetett volnď. A hangsúly itt a jellemen van, a maga módján a bíró is s a vádlott is jellem, s csak a gépezet csinált az egyikből inkvizítort, a másikból áldozatot. Nálunk, Közép-Európában azonban Clementist, Rajkot és a többieket nem Ivanovok s még csak nem is ül. Richárdok (azaz nem nagystílű gonosztevők) ítélték halálra, hanem a „tulajdonságök nélküli ember” vagy még inkább „az ember nélküli tulajdonságok”, az embertől elidegenedett mechanizmusok s a szolgalelkűség. S így a sztálinizmus belső logikája a mi történelmünkben szinte az abszurdumig sarkítva látható annak, akinek van az ilyesmire szeme. S talán nem véletlen, hogy ilyen vonatkozásban az egyik legjobb szemű írónak az előbb idézett közép-európai magyar—osztrák származású, de németül és angolul író Arthur Koestler bizonyult.

S ezzel íme a feltett kérdésre adható egyik lehetséges válasz közelébe értünk. Mit is kell hát tennünk, hogy a „homokóra nyakából” kijussunk? Vagy a kérdés nem is így szólt? Hja, igen: a pozíciókat kell-e egymáshoz igazítanunk, vagy a homokóra nyakából kell kikerülnünk ahhoz, hogy az egyének és közösségek szellemi alakulásának gátjai megszűnjenek?

A „pozíciók”-on ön bizonyára Közép-Európa és Európa egyéb részeinek a pozícióját érti. Nos, ha így van, akkor én a válaszomban ezen az utóbbi úton indulnék el a gátak lebontása felé. A „homokóra nyakából” ugyanis sehogyan sem kerülhetünk ki, mert ez földrajzi adottságunk, de ha a „pozíciókat egymáshoz igazítjuk”, ha a homokóra nyakát is Európává tesszük és nyilvánítjuk, akkor kérdésének ez az első része aktualitását is veszti. A „pozíciók egymáshoz igazítása” érthetőbb nyelvre, ha úgy tetszik: a „megújulási folyamat” nyelvére lefordítva, természetesen az Európában