Irodalmi Szemle, 1992

1992/11 - DOKUMENTUM - Tőzsér Árpád - Szigeti László: Út a homokóra nyakából

Út a homokóra nyakából

Nos hát 1958-ban mi a programozott versek, vagy ha úgy tetszik, a versprogramok ellen indultunk harcba, és ezzel közvetve természetesen a túlságosan „beprogramozott”, a megmerevedésig sematizált társadalom ellen is szót emeltünk. S ilyen értelemben az akkori világ- és költészetérteimezé- sünk valóban ma is aktuális. Mert miért kiáltották volna meg felvilágosult szellemeink a „peresztrojkát” és a „glasznoszty’’-ot, ha nem az elmerevedett társadalmi formák, a sematizálódott társadalmi folyamatok, a pangó közösségi anyagcsere, a „dogmatikus reflexek” ellenében? S a jó versben az olvasó ma is az egyén és az univerzum titkos egységének felszabadító s a fojtogató sémákból kiszabadító sejtelmét érezheti.

Persze, a Hérakleitosz folyójáról szóló axióma itt is igaz. Mittel úr, mai verseim furcsa hőse is másként éli meg a társadalom peripetiáit, mint az egykori huszonéves kételkedő. Számára már nem annyira az „önmaga felé indulás mozzanata” a fontos, mint inkább az a döbbenetes-paradoxális felismerés, hogy nem indulhat önmaga felé, mert egyszerűen nincsen „önmaga”, amit eddig úgy hívott, hogy én, az sem létezik. Amíg az ötvenes, hatvanas években az egyén „sematizálása" még meglehetősen felületi, látszólagos valami volt, mert a felszín alatt az én tovább élte életét, addig Mittel úr egyénisége már csak saját zavaros, iróniával megidézett emlékeiben él, ő maga pedig a lét nélküli tudat abszurdumában leledzik.

Sz.L.: Az előbb nemzedéke „közép-európai tájoltságát" említette. Ehhez kapcsolódik következő kérdésem.

Egy esszéjében Vladimír Holan, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső, Milan Rúfus, Dominik Tatarka, Zbigniew Herbert, Vaskó Popa és Illyés Gyula írásai alapján bizonyítja, hogy mi egy „homokórának” (Európának) a „nyakában” (Közép-Európában) élünk, „ahol az állandó mozgás állapotában csak tudomásul lehet venni a dolgokat s — kapaszkodni lehet”. Tény, hogy a „kapaszkodás” már régtől fogva szinte természetes létállapot Európának ezen a táján, csakhogy a vertikális pozícióból más perspektíva nyílik a világra, mint a horizontálisból. Vajon a pozíciókat kell valamiképpen kölcsönösen egymáshoz igazítani, vagy a homokóra nyakából kell kikerülnünk ahhoz, hogy az egyének és közösségek szellemi alakulásának gátjai itt is megszűnjenek?

T.Á.: Az idézett esszém 1970-ben jelent meg, s azelőtt is, azóta is sokan és sokféleképpen írtak már Közép-Európa problémájáról. Az újabb közép-eu- rópai elképzelések abban különböznek a régebbi Mittel-Európa-elméletek- től, hogy míg ez utóbbiakban térségünk rendszerint nagyhatalmi kalkulációk tárgya volt, addig az újabbakban maguk Közép-Európa kis népei (elsősorban írói) gondolkodnak-töprengenek Európa összefüggésrendjébe helyezett önmagukról, történelmükről, sorsukról, szellemiségükről. Az „európai összefüggésrendet” pedig azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert tökéletesen egyetértek a jugoszláv Danilo Kissel, akinek egy esszéjében azt olvastam, hogy „Közép-Európa kultúrája nem más, mint az