Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - GÁL SÁNDOR: Egy éjnek rövid vigyázása
GÁL SÁNDOR apám nemzedékének java ott vált önmaga jégszobrává. Keresztapáim, nagybátyáim „termelnek ott másodállásban energiát”, ahogy Laci öcsém írja a D. I. bolyongásai című poémájában. Sokat gondolkodtam már azon, hogy emlékek és ünnepek nélkül megélhet-e egy töredék-nép, hogy enélkül milyen a mindenkori jelenben a közérzete, s milyen jövő állhat előtte. S főleg: mi az, amit még törések nélkül képes elviselni? Ezek a kérdések látszólag távol esnek apám s a magam rosszkor-szüle- tésétől. De csak látszólag. Mert a közösség közérzete a közösség tagjainak — az egyéneknek — a közérzetéből tevődik össze. Két, ha nem három egymás mellett haladó nemzedék kudarcélményei, ünneptelenségei hordozhatnak-e valamiféle jövőperspektívát? A szlovákiai magyarság megíratlanul gyomo- sodó s pusztuló külön-történelme nem egészen hetven esztendő. Feketébb hangulataimban jövőjét sem látom többnek. Mert ha egy töredék-népnek nincs múlttudata, jövőtudata, létezhetik-e? Elég, ha azokra a tízezrekre utalok, akik úgy váltanak-váltottak nyelvet, mint bőrt a kígyó; hogy egy családon belül nagyszülők és unokák már nem tudnak szót váltani... Anyanyelvűkben leépülő, nyelvüket — anyanyelvi kultúrájukat — váltó családok és települések egyre gyarapodó sorát látom. Elveszőben az utolsó attribútum, amely egy népet népként összetarthat. Az egyén sorskérdései — jókor vagy rosszkor születése — így alakulnak át törvényszerűen közösségének sorskérdéseivé. S ez a tény mindenkori közérzetünkre is kihat. Ha a saját életünket, sorsunkat gondolom végig, lényegében nem volna ok a panaszra, hiszen végül is családunk — tágabb értelemben is — képes volt létrehozni valami olyan többletet, amely még sikerélményt is adhatna nekünk külön-külön és együttesen is. Apám számára bizonyára elégtétel lehetne, hogy két író fia van, ami ugye még a mai írótermő időkben sem gyakori. De nem tudom, büszke-e egyáltalán író voltunkra. Hiszen azt is csak anyámtól tudom, hogy megjelent könyveinket elolvassa. A könyvekről azonban szót sem ejt. Nem dicsér és el sem marasztal. Mostanság inkább azon dohog, hogy Lacink miért az anyai Soóky nevet használja, s miért nem a Gált... És ha a magam számláját összegezem, mire jutok? A külső szemlélő számára egyértelmű a képlet: nem volt eredménytelen az elmúlt huszonöt év munkája. Ez azonban csupán a felszín, a látszat. Bennem sokszorta nagyobb a bizonytalanság, a hiányérzet, s a félelem, hogy ami mögöttem áll, az csupa torzó, csupa töredék. Ha tehát választ keresek az életünkre, apáméra s a magaméra, milyen választ fogalmazhatok meg? Nem mást, mint ezt: Aki kisebbségben születik, apám, az mindig rosszkor születik. Lassan meg virrad. A légkondicionáló berendezés halk zümmögéssel cseréli szobám levegőjét. A légmozgás alig érezhető. Nem vagyok fáradt az átvirrasztott éjszaka után, a mai délelőttől sem félek. Hét óra után, mint eddig is minden reggel, kiállók a folyosó végére, ahonnan ellátni a bölcsődéig, amelybe Sándorunk jár — ahogy mi mondjuk — szolgálni. Integetek nekik — ott van Évike is az anyja mellett —, bár tudom, hogy a füstüvegen át nem látják mozdulataimat. Integetek azért is, mert Sándorunk
