Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - GÁL SÁNDOR: Egy éjnek rövid vigyázása
Egy éjnek rövid vigyázása az okirat nagyapám ügyvédjének jóvoltából a per idején „eltűnt”.) Amikor mindez megesett, én már szlovák iskolába jártam. Második osztályba írattak be — tízévesen. Ezt a késést a továbbiakban tetézte, hogy — bár nem kellett osztályt ismételnem — az első egy-két évben gyakorlatilag semmit sem tanultam meg szlovákul. Tudtam írni és olvasni, de a leírtak és elolvasottak értelmét nem értettem. Imádságokat, verseket, dalokat magoltam be szó szerint anélkül, hogy értettem volna azt, amit „tudok”. Nem is volt ez valós tudás, mert nem is lehetett az. Ami mindmáig megmaradt bennem ezekből az időkből, ami ma is megdiderget, az valamiféle megnevezhetetlen szorongás, alacsonyabbrendűségi érzés, oktalan félelem. Félelem az ismeretlentől, a titokzatostól. Szomorú, ünneptelen évek, fények és csillagok nélküli idők. Itt még nem ért véget a háború, itt még csak látszólagos volt a béke. Házak, utcák, falvak néptelenedtek el, majd népesültek be ismét új lakókkal. S az őslakosok — még mindig ez a többség! — a jövevényeket nem fogadták be egykönnyen. Az éjszakák sötétjében meglódultak az indulatok, s a bandákba verődött legények megverték az újonnan jöttékét, holott — mint ők — azok is csak áldozatok voltak. Nem az értelem, hanem a tehetetlenség korbácsolta harag tépette le velük a kerítésléceket... Negyvennyolc februárja vetett véget a jégveréses éveknek. Apám, hogy a per után felgyülemlett adósságait törleszteni tudja, felment dolgozni Prágába. (Ekkor már lehetett.) Nemsokára élmunkásigazolványt kapott — „úderník" lett. Lakáshelyzetünket végül az oldotta meg, hogy a Papfődeket felparcellázták házhelyekké. Igényeltünk és kaptunk mi is egy telket a temető mögött, s a telken azon nyomban építettünk egy vályogházat. A fala ugyan görbére sikerült, de volt lakható szobája, sőt istállója is. Ez a házikó lett a mai Újtelep első épülete, s mi az Újtelep első lakói. Laci öcsém ebben a pirinyó szobácskában született 1952-ben. Az építményt később átminősítettük nyárikonyhává, még később, mert akadályozta a ki- és bejárást, Lacival közösen ledöntöttük. Csupán a betonalap maradt meg belőle, az is a föld alatt nyugszik immár, úgy tűnik, az idők végezetéig. Ebben az éjfél utáni időben, amikor e sorokat írom, a keleti égen már a hajnal dereng. Az ötvenes évek elején mintha előttünk is kezdett volna kitágulni a látóhatár. Úgy tűnt, megvirrad felettünk az idő. Csakhogy én akkor már, s velem együtt egész korosztályom, több éves késésben voltam. S ez a késés alapjaiban határozta meg sorsunk alakulását — mindmáig! Ha apám most itt volna mellettem ebben a steril-fehér kórházi szobában, s ha végigolvasná, amit eddig írtam, vajon mit mondana nekem születésről, életről, halálról — sorsunkról? Elfogadná-e, hogy ugyanazt érzem, amit ő? Hogy én is rosszkor születtem! A maga igazát védve hogyan vélekedne az én igazamról? Az ő ünneptelen élete mellé az én ünneptelenségem árnyékai vetülnek: alig különbözik árny az árnytól. Mert ünnepeinkkel együtt örömeinket is elveszítettük — azazhogy elvették tőlünk. Nincsenek saját ünnepnapjaink, nincsenek saját hőseink és saját áldozataink, akik előtt fejet hajtva tiszteleghetnénk. Nekünk még saját Don-kanyarunk sem lehet, holott
