Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - GÁL SÁNDOR: Egy éjnek rövid vigyázása
GÁL SÁNDOR személy szerint úgy vélem: az elhallgatás szüli a több rosszat. S most nem is azért beszélek róluk, hogy bárkitől is számon kérjem apám és a magam „rosszkor születését”. A tény mindenesetre az, hogy nyolcévesen írástudatlanságra voltam ítélve, apámat pedig — nem létező háborús bűneiért — internálták, több, vele egykorú férfival egyetemben. Maga a tény, hogy nem kellett iskolába járnom — hogy nem járhattam iskolába! — engem nemigen zavart akkor. Gyakorlati „eredményeit” persze később alaposan megszenvedtem. Mindezzel egyidejűleg folyamatban volt a ma finoman „lakosság- cserének” nevezett embervásár. Ekkor már — anyai nagyanyám, a nagyon szeretett Soóky Vilma halála után — a Soóky-portán laktunk. Itt ért bennünket a kitelepítés. Hogy mégsem kerültünk a marhavagonokba, majd Csehországban az emberpiacra, annak köszönhető, hogy Vilma húgom vörhenybe esett, és Soós Károly doktor úr ezt súlyos fertőző betegségnek minősítette; házunk falára lila falragasz került, s az udvaron várakozó katonai teherautó nélkülünk távozott... A külső, nemzetiségi szorongatottság mellé egy sor belső, családi baj is társult. Soóky nagyanyámat, aki alig élte túl az ötven évet, nemsokára Szabó szüle is követte a halálba. Az örökség, az osztozkodás révén kerültünk anyám szülőházába, míg a mi sikándriai házunkba — valamiféle, számomra érthetetlen „végkielégítés” fejében — anyám testvéröccse, a közelmúltban elhunyt Lajos bátyám költözött a családjával. E cserének az lett volna a lényege, hogy apám gazdálkodni akart (ehhez kellett a nagyobb udvar), míg Lajos bátyám, aki apósa, Pataki József mellett kitanulta a kőművességet, e mesterséget folytatva kívánt boldogulni. Ez, ugye, a háború utáni „újjáépítés” éveiben jövedelmező foglalkozásnak mutatkozott. Mivel az önálló gazdálkodás föltételei nálunk minimálisak voltak, szüleim elszegődtek „dohányosnak” az akkor „parsztar”-nak (Partizánske statky — Partizánbirtok) titulált egykori prímási birtokra, Karvára. Pontosabban a Karvához közeli Láng-pusztára. Egy ízben dohánycsomózáskor apám hazahozott néhány köteg dohányt, nyilván valamelyik pipás-bagós öreg szomszédnak szánva, s valaki, egy „jóakarónk” följelentette. A fináncok természetesen megtalálták a dohányt. Ennek következménye komoly pénzbüntetés lett, ami csak súlyosbította egyébként sem könnyű anyagi helyzetünket. Ha más terhek nem szakadtak volna ránk, ezt önmagában is sokáig éreztük volna. De — ahogy felénk mondják — a baj nem jár egyedül. Soóky nagyapám nehéz természetű ember volt, a vele egy fedél alatt élés csakhamar villámokat szült, s e villámokat komoly égzengés követte. Nagyapám nemsokára a kamrába költözött, és saját háztartásra rendezkedett be. Az egésznek per letj a vége, s bírói végzés alapján ki kellett volna költöznünk a nagyapai házból. Mentünk is volna, de nem volt hova. A kiköltözés mögött kártérítési összeg is feketéllett, olyan summa, melyet két-három év alatt ha megkerestek volna szüleim. (Ma már tudom, hogy a pervesztés ügyvédi csalás „eredménye” volt. Amikor szülőfalumról írt könyvem anyagát gyűjtöttem, megtaláltam azt az okiratot, amely szerint Soóky nagyapám elismeri — s ezt két tanú aláírása is erősíti —, hogy átvette apámtól a nagyanyai örökség elosztása után őt megillető összeget. Ez
