Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - GÁL SÁNDOR: Egy éjnek rövid vigyázása
Egy éjnek rövid vigyázása nyújtott. Az új „magyar világ” ettől jóval elmaradt. Politikailag és gazdaságilag — itt jegyzem meg, hogy apám, s vele együtt még néhányan komolyan politizáltak, előbb ifjúmunkásként, később a CSKP soraiban — ez egyaránt kevesebb lehetőséget biztosított a visszacsatolt területek magyarságának. Pontosabban: a többségnek. Mindezen túl, éppen baloldali „múltjuk” miatt, nem kis gyanakvással kezelte őket. Ez főleg a közigazgatás anyaországból idejött vezetőinek — jegyzők, csendőrök stb. — magatartásában mutatkozott meg lépten-nyomon. A két évtizedes kisebbségi sorsot valami új, ismeretlen, úgy is mondhatnám, belső kisebbségi sorsba jutás követte! A harmincnyolcas nagy lelkesedés így csakhamar lecsillapodott, s az örömmámort árnyékosabb hétköznapok követték. Néha arra gondolok, ha ezeket az időket veszem számba, hogy — kimondatlanul bár — valamiféle bűnösség árnyéka vetődött ránk; mintha nem mi szenvedtük volna meg igazán az ország szétdarabolását, hanem mintha mi — vagyis nagyapáink és apáink — lettünk, lettek volna annak okozói. Holott nagyapáink és apáink valóban csak elszenvedték mindazt, ami rájuk méretett ebben a században. Hogy ők miként vélekedtek — vélekednek — sorsukról, arra soha senki nem volt kíváncsi. Sem tizennyolcban, sem harmincnyolcban. Egyébként az a tapasztalatom — úgy is mondhatnám: történelmi tapasztalatom —, hogy az egyszerű nép véleményére, kívánságaira soha sehol sem voltak kíváncsiak azok, akik sorsáról döntöttek. Sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy az egyszerű népnek ilyen tekintetben kívánságai sem voltak. Csak amikor elviselhetetlenné vált az élete, akkor ment neki a felsőbbségnek: felgyújtotta a kazlakat, a kastélyokat, s amíg a harag és a keserűség tartott, általában győzött. A keserűség elpárolgását követően a hatalom szépen lekaszabolta vagy lekaszaboltatta a rebellis „csőcseléket”, vagyis az egyszerű népet. A kicsi lázadások és az országos megmozdulások sora egyként gyászos véget ért. Nagyapáink nemzedékének még megadatott a lázadásban — forradalomban — való közvetlen részvétel; apám nemzedéke ebből már kimaradt. 1917 és 1919 számukra olyféleként történelem, ahogy az én nemzedékem számára 1945 vagy a második világháború. Vagyis még e tekintetben is hasonlítanak gyermekélményeink; apám a tizenkilences események idején nyolc éves, én a háború hozzánk érkeztekor ugyanennyi. Kettőnk közül ki született hát jobb vagy rosszabb időben?! De hadd követem tovább a már közös élet és sors eseményeit e kivételes éjszakán. Nem sokkal az után, hogy újra „magyarok lettünk”, kitört a háború. Természetesen apámat azonnal behívták katonának, de valami csoda folytán nemsokára le is szerelték. Hogy miért, nem tudom. Fontos és nagy családi esemény volt Vilma húgom születése 1943-ban. Hatéves voltam, nagyon jól emlékszem arra a nyári estére. A megszaporodott család az örömön túl a gondokat is gyarapította. Gyerekként én ezt nemigen éreztem. Viszonylag gondtalanul éltem, ennivalónk mindig volt, s a Sikándriában a szomszéd gyerekekkel együtt találtunk magunknak elég szórakozást.
