Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - GÁL SÁNDOR: Egy éjnek rövid vigyázása
GÁL SÁNDOR Negyvennégy őszén aztán beírattak az iskolába. Apám ekkor már ismét katona, kint van a fronton, s a Kárpátokban szanitécként sebesülteket kötöz és-ápol valahol Felsőszinevér felett, amíg maga is meg nem sebesül. A bal csuklója felett éri két géppisztolygolyó. Sebesülten előbb Munkácsra, majd Kassán keresztül Budapestre kerül. Budapesten anyám meglátogatta őt egy gimnáziumból átalakított kórházban. Amikor villamoson Budáról átjöttek Pestre, a következő szerelvényt a németek a Margit-híddal együtt belerobbantották a Dunába. Néhány percen múlott csak, hogy nem lettünk teljesen árvák. A sors kegyelmes volt hozzánk: megkímélt bennünket az árvaságtól, s mielőtt Budapest körül bezárult volna az ostromgyűrű, apámék sebesültszerelvénye Komáromon keresztül Gutára érkezett. A Gutával szomszédos Kamocsán főzött szilvapálinka kegyelméből apám csakhamar hat hét betegszabadságot kapott. A kisüsti és a kamocsai rokonok jóvoltából így 1944 késő őszén ismét együtt voltunk valahányan a sikándriai ház konyhájában. Volt egy lovunk, az átlőtt fülű Juci, aki már megjárta a háborút, s egy tehenünk, a Citrom, aki még nem rendelkezett háborús tapasztalatokkal. Néhány hét múlva azonban a malacokkal és a tyúkokkal együtt őt is fölfalták az oda s vissza vonuló hadak. A mondott időben azonban még élt, és rengeteg tejet adott; jutott tej, tejföl, túró bőségesen még a tágabb családnak is. Ez időben már nem jártam iskolába. Egyhónapos iskoláskodás után tanítómat behívták katonának, az iskolából pedig előbb híradós központ lett, később átmenetileg zsidógettó... így ért el hozzánk a háború előszele. A Budapestet ostromló ágyúk moraját jól hallottuk, s egy lidérces éjszakán anyám mellett vacogva néztem végig, ahogy szétbombázzák az almásfüzítői olajfinomítót. S emlékszem a délutánra, amikor a délkeletről érkező Liberatorok hullámai tönkreverték Érsekújvárt... Közben apámnak lejárt a hat hét betegszabadsága. Lévén statárium, a tábori csendőrök a szabadság lejárta után a helyszínen agyonlőhették volna mint katonaszökevényt, hiszen a parancs úgy szólt, hogy minden katonaszökevény „felkoncolandó”. Apám ezért eligazításért Érsekújvárba gyalogolt, de az „eligazítás” után ismét hazajött — immár felelősséggel vállalva a katonaszökevénységet. Mi pedig, azazhogy anyám és a szüle azárt imádkoztak, hogy minél hamarabb jöjjenek az oroszok. A lehető legabszurdabb helyzet: az ellenségtől várták a felmentést, az életmentést. Holott semmiféle biztosíték nem volt arra, miként viselkedik majd az ellenség a katonaszökevényekkel — de facto: egykori ellenfeleivel — szemben. A felmentő ellenséget mégis úgy vártuk, mint zsidók a Messiást. Nem tudom, hányféle félelem van, nem tudom, hányféleképpen s mitől félhet egy ember, s azt sem tudom, miért. Az emberi félelem a létezés atavizmusa: ne essünk le a fáról; ne mi jussunk kelepcébe; ne bennünket érjen a halál. S főleg: még most ne! Apám, alig túl a harmincadik évén — az emberélet útjának felén, ahogy Dante írja — mit gondolhatott a maga ki nem hirdetett, de elvben meghozott halálos ítéletéről, a „felkoncoltatás” lehetőségéről? Azt hiszem, soha nem gondolkozott ezen. Mint ahogy menekülési terve sem volt. Nem tudom, milyen csodában bízott, hiszen Istenhez kevés köze volt élete során. Mindezt összegezve: számunkra
