Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - GÁL SÁNDOR: Egy éjnek rövid vigyázása
GÁL SÁNDOR ebédeljen — ki is nevették, gúnyolták volna urizálásáért — hanem hogy elmondhassa: így élt, amikor cseh katona volt Prágában. Szüleim 1937-ben kötöttek házasságot. Ez az esztendő egyben születésem éve is. Ettől fogva a rosszkor, avagy jókor születésünk ténye párhuzamos pályát nyer. Apám férfikorának kiteljesedése mellé odanő az én gyermekkorom is. Én jókor születtem-e? — tehetem fel most már magam is a kérdést, csaknem ötven évvel 1937 András napjának éjszakája után e mai éjszakán, amelynek virrasztó magánya árnyakkal népesíti be ezt a kórházi magánzárkát. Ha sorra veszem a tágabb s a szűkebb történelem eseményeit, az 1937-es év talán még olyan kilátásokat sem adott, mint apámnak 1911. Hiszen Európa alatt már javában fűtöttek az ördögök; fortyogott, sistergett az egész Kárpát-medence. Ami akkor s azóta végbement, ma már kisiskolás történelmi tananyag, idesorolni felesleges papírpocsékolás. Ám a szűkebb — családi — történelem sem volt kevésbé keserves, mint a másik, a „nagy történelem”. Szüleim házasságkötésük után Szabó Sára dédanyám sikándriai házába kerültek. A mindenkori szokásjog szerint ezt a házat dédanyám halála után nyilván anyám örökölte volna. A nádtetős zsellérház, amelyben megszülettem, 1938 nyarán — a máig is „nagy tűz”-ként emlegetett, fél falut felperzselő katasztrófa idején — porig égett. Szüleim számára ez a szerencsétlenség tovább növelte a szegénységből fakadó gondokat. A nádtetős, sárfalból épült hajlék helyére apám téglaházat építtetett — egy szobát konyhával. Természetesen kölcsönt vett fel az építkezésre. Legtávolabbi gyermekkori emlékeimben ez a ház maradt meg; áll ma is. Abban az időben a konyhában éltünk a szülével együtt, mert a szoba bevakolására már nem tellett. Inkább kamrafélének használtuk, bár benne állt anyám hozományából egy nagy ruhásszekrény is. Később, a negyvenes évek elején, a ház mellé még istállót is ragasztott a szorgalom és az igyekezet; elfért benne egy tehén meg egy ló. Ha végiggondolom mindazt, ami ma tudható a harmincas évek végéről s ami születésem idején még sejthető sem volt, megállapíthatom, hogy — miként apám — én is egy világháború küszöbére tettem a lábamat. A kezdet tehát hasonló, majdnem azonos: szegénység, kisebbség, világégés kezdete — mindez odatornyosult gyermekkorom elé. Később lehetőségeimnek is megszabta — s mi módon! — a határát. S apám? Kilábolván a házépítés adósságaiból — ismét katona. Behívták átképzésre a magyar hadseregbe. A prágai katonaéveket, az extraruhás és porcelántányé- ros úri katonáskodást a Horthy-féle magyar hadsereg nem a legemberibb dresszúrája követte. (Később, a háború idején magam is szemtanúja voltam e dresszúra néhány, nem éppen felemelő mutatványának.) A felvidéki bevonultak ráadásul „cselák kutyák” meg „kommunista nemzetárulók” voltak. A személyes megaláztatások mellé — apám immár ismét az „anyaország” teljes jogú polgára — az állandóan romló gazdasági állapotok társulnak. Tény, hogy a Csehszlovák Köztársaság demokratikusabb légköre, fejlett ipara, stabilabb gazdasága viszonylagos jólétet — biztonságot —
