Irodalmi Szemle, 1992

1992/11 - KONKOLY EDIT: Ruhák

KONKOLY EDIT

— Ezt nézd, Juditka! — mutatja a gyűrött, lila bársony ruhát. Judit a kezébe veszi, de Annát elkapja valami láz, gyorsan lerohan a szobába, már onnan kiabálja:

— Várj, mutatok egy fényképet, azon jobban látszik!

És már a sublót legfelső fiókjában matat. Ideges ujjai alatt zizegnek a papírok. Kontyba tűzött hajából tincsek szabadulnak ki, pihék, melyek most a fej rezdülésének minden mozdulatát hűségesen követik.

— Itt kell lennie.

Itt látta az elmúlt őszön vagy azelőtt. A keresésben mintha gyűrűje is akadályozná, leteszi, szinte ledobja a kis aranykarikát. Még mindig nem találja, már lányának a csecsemőkori képei is kezébe akadnak, de hol az a kis összegyűrt kép? Füreden készült róla, illetve róluk. Ő a fiúba karol, egyik lába behajlítva, arca félprofilból a másik arc felé fordul. Két mosolygó tekintet. Ő a lila ruhájában. Végre.

— Látod a ruhát? — nyújtja Jutkának a fekete-fehér képet. — Látod, milyen érdekes a fazon? A csípőn szűkülő, s onnan ráncos. De a rojtok viszik fel. Nagymamának egy régi ruhájáról néztem le. Nagyon sokan megnéztek, amikor ebben voltam.

—Igazán szép.

A fiatal lány nem a ruhát nézi, hanem a párt. A furcsa, erős tekintetű fiatal férfit s a kis, filigrán nőt. Őket. Boldogok. Tán még sohasem látta barátnője anyját így, pedig régóta ismeri, bár ritkán találkoznak. Szeretné megkérdezni, ki ez a férfi, mert biztos benne, hogy nem Mihály bácsi. Úristen. Milyen szépek. A két alak sziluettje teljesen egy.

A férfi keze a nő szabadon hagyott vállán, ujjbegyei a sima bőrre feszülnek.

— Látod? Van másik képem is — nyúl hirtelen a fénykép után az asszony. Maga sem tudja, miért mutatta meg a képet a félig idegen lánynak. Még soha senkinek nem mutatta. Persze a ruhák... Azokat sem gondolta volna, hogy másnak odaadja.

Igaz, hogy lánya van, de őt mintha nem érdekelné az ilyesmi, még most is fiúsán öltözik. S hogy a fényképet neki mutassa meg? Bár már lehet, hogy látta is, hiszen, kutathatott a sublótban. De soha nem érdeklődött, vagy ő maga nem engedte mondataival, mozdulataival, hogy kérdezősködjön? De hisz most is itt van Zsuzsa. Régi kristályok és könyvek között turkál a másik szobában. Bár jobb lenne, ha Judittal együtt ő is itt lenne. Hisz lánya maholnap asszony. Tudjon meg mindent. Elrévedezve gondol Zsuzsára, hosszú nyakára, formás fejére, ezt tőle örökölte, de nincs olyan szép, mint ő volt ennyi idős korában. Hiányzik belőle valami — nem, nem a formák, hanem a lélek — a légiesség, a könnyedség?

Judit mellette egy köteg fényképet böngészget. Az előbb hozta fel azokat is. Nem kérdez, s ő nem válaszol, pedig fél szemmel látja, hogy a barna képen a lány kezében anyja, Zsuzsa nagyanyja van. Egy szőlőlugas előtt áll az ő apjával. Akit soha nem szeretett, mert nem volt jó az édesanyjához. Legalábbis kislány korában így látta. Itt férjnél van már? Talán, a szőlőlugas ugyanis a nagyapjáé, illetve a püspöké.