Irodalmi Szemle, 1992

1992/11 - KONKOLY EDIT: Ruhák

Ruhák

Anna nagyapja kertész volt. A lányát harminc rend ruhával adta férjhez. Elegáns polgári ruhák. Némelyiket még Anna is hordta, már amelyik nem lett átalakítva. Ötéves ha volt, mikor a padláson megtalálta a faragott ládát. Elég nagy erőfeszzítésébe került, hogy a tetejét felemelje, de a kíváncsisága győzött. Gyönyörű selymek. Akkoriban szeretett királylányosdit játszani, így hát gyorsan belebújt néhányba. Most is érzi azt a határtalan örömet, amit a ruhák felvétele először okozott neki. Ott ugrabugrált a padláson, s ő volt a legszebb. Sorra felhordta a játékait, aztán a szomszédból felhívta Károlykát meg néhány kislányt is. De valaki elárulta. Évek múltán a ruhái ugyanilyen ládába kerültek.

Mikor férjhez ment, pár hónap elteltével még azt hitte, Szegeden maradhat. Hogy is képzelte? Nem lehetett. Eljött ide, a világ végére. Ma sincs a házukban víz.

A ruhái egy ideig még itt is a szekrényben lógtak. Aztán egyszer felvitte őket a padlásra. Mihály csodálkozott, mikor Anna a ruhásszekrényét szellőztette — az üresen tátongott. De nem kérdezett semmit. Tudta, hogy Anna nem szeret beszélni, ő meg tapintatos volt. A ruhák az asszony eddigi életét jelképezték. A városit, a szabadot. Az elmúlt tíz évet. Ami az ő számára zárt volt s maradt. Talán örült is, bár új ruhákat kellett vennie a régiek helyére a szekrénybe.

— Juditkám, ezt neked adjam?! — fordult egy piros estélyi ruhával a guggoló lány felé, azzal a ruhával, amelyiket azóta sem vett fel, azóta az este óta.

— Nem fogadhatom el. Ez gyönyörű. Ezt nem szabad nekem adnia! — egyenesedik fel Judit a még mindig szép asszony mellé. De a keserűség és a pillanatra felvillanó nedvesség az asszony szemében meggyőzi. Elveszi s óvatos mozdulatokkal kisimítja a régi, régi, elfelejtett, de még most is fényes selymet.