Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - TAŤJANA LEHENOVÁ: A nem egyetlen arc; Állatkert (folytatás)
TAŤJANA LEHENOVÁ A nem egyetlen arc A békésen zengő esti fűben az ég cserepeit gyűjtögettem, villogtak, rétegesen egymásra rakva, érintésemtől mind-mind áttetsző lett. Akár én meg ő? Ezt nem gondolod komolyan, te hisztériás szajha, te, az önzés nikotinjával át- meg átitatott némber. Nézd ezt az örökké nedvedző sebet, az előrelátó teremtő bélyegét rajtad, a kicsinyesség anyajegyét — ez sosem heged be, sosem. Ragacsos harmat. Eleven rozsda a korábban illatos combok gerezdjén. A forrásig letapogatok, aztán kihúzom ujjam — remeg a kezem.., Pontosan úgy, mint legelőször. Disznó. Disznótor. Utálkozó ajkad egyetlen szót formálgat: állat, állat... (De milyen állat? Mondjuk: macska?) Tapintásomban élek. Egyszer nyálkás szalamandrákat láttam nyüzsögni állott, posványos vízben... az egyikkel néha kezem is ismerkedik — nedves és meleg, síkos, elsiklik... Véres aréna — a hüvelyk lefelé mutat — a gladiátort nem kell kímélni... Nem akarom, hogy lásd, hol az ujjaim, hol a te ujjad... a szabadság csalétke... nem akarom, hogy észrevedd: ájult szám sarkából a mohó nyál hogyan csurran ki... Ezt nem gondolod komolyan, te örökös hazudozó; mondd utánam: Akarom, lássa, mindent lásson, s hörögjön vadul, mint én. R.Pőtze Dúsa fordítása
