Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - JANA BODNÁROVÁ: A tudat árulása; Az út végén
JANA BODNÁROVÁ az ő nyugtalan természetét, tudja, hogy semmiről sem képes lemondani, ami vonzó számára... Ennyit tudott a nőről, mert nyilván ennyit akart tudni róla... Amikor a nő megfordult, napsugarak ütődtek a tarkójának, mintha reflektorból törtek volna be a kis törött üvegű ablakon, hogy megvilágítsák a teret. A nyugalom kiterjesztett fehér szárnyai a nőben valami megmagyarázhatatlan zavart próbáltak palástolni. De ment tovább. Amikor felért a következő ablakhoz, látta a turbékoló galambokkal teli meredek tetőt. Megállt... Profilból olyan volt, akár egy királynő a lába előtt heverő nyomorult királyságával. A háttérben, közvetlenül a tetők fölött egy függőfolyosós oldalhomlokzatú nagy ház tornyosodon. A legmagasabb folyosó szélén egy öregasszony fűzős cipőt tisztított. Úgy festett, mint a ház elvarázsolt szelleme. A nőt megrémítette saját öregkorának, testi rútságának és a magánynak a képzete, amely mintha mindig a közelben leselkedne... A nyugalmat, amely az imént még eltöltötte, hirtelen — s mint az utóbbi időben oly gyakran — hangulatingadozás váltotta fel... Elképzelte, ahogy minden pillanat, a jelen és a jövő egyaránt a szemben lakó anyókához hasonlatos egyetlen folttá olvad össze. A nő megrémült, mintha kirázta volna a hideg, kiverte a veríték, gyengének, fáradtnak érezte magát, s úgy tűnt neki, hogy ama távoli lény alakját ölti fel. Lopva végigsimította az arcát. Látta még, amint az öregasszony reszkető kezét időnként pongyolája zsebébe dugja, és morzsát szór a galamboknak. Három felemelt farkú macska dörgölőzött a lábához. A nő elfordult az ablaktól és kaptatott tovább felfelé, oda, ahol a csigalépcső sötét oválja fölött a padlástér kezdődött. A. SZABÓ LÁSZLÓ fordítása
