Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - JANA BODNÁROVÁ: A tudat árulása; Az út végén
Az út végén Örült mindennek, ami alkotásra serkentette. A benne feszülő energia szinte állati hangot préselt ki belőle. Megállt, a mögötte álló apró termetű nő felé fordult, és széles mosollyal megjegyezte, hogy ők most egy rég elfelejtett vidéken tartózkodnak, ott, ahol a világ időtlenné válik. Amikor a nő fellépett a lépcsőre, a férfi lehajolt, lopva megcsókolta a nőt, s a fejével jelezte, hogy most ő menjen előre a csigalépcsőn, amelyen valaha a szolgák jártak fel az urasági lakosztályba. A poros levegőben, melyet a huzat felkavart, nyirkos doh- és málló vakolatszag terjengett... A nő szeme már megszokta a félhomályt. Ő diktálta a mérsékelt iramot... A férfi persze legszívesebben rohant volna fel a lépcsőn. A kíváncsiság űző szelleme hajszolta előre, hogy magyar kollégájához viszonyítva mérhesse fel erejét. Alighanem óriási műterme van, ötlött fel benne. Tudta, hogy István három-négyméteres, sőt még nagyobb vásznakat fest, látta a reprodukciókat, amelyek lázadó félembereket, félkentaurokat, kősziklára emlékeztető nimfákat ábrázolnak... Új izgalmas mítoszokat teremtettek a vásznon. Ő is valami hasonlóval próbálkozott, mert elbűvölték ezek a dolgok, melyeket egy új, változó valóság szele járt át. Magasabbrendű, igazabb lett volna e valóság? Titokzatos volt, szélsőségesen személyes, zabolátlan, vad, fantasztikus... Mindaz, amit még otthon látott a kiállításokon, most halványnak, jellegtelennek tetszett... De az is lehet, hogy a műtermet üresen találja. István Olaszországba utazott egy kiállításának a megnyitójára. Lehet, hogy minden egyes műve is gondosan becsomagolva oda vándorolt... Legalább zavartalanul festhet... Az előtte álló nő sötét körvonalait nézte — neki köszönhetően sem lesz itt olyan rossz... Milyen csendes, odaadó, gondolta, s mennyi áldozatot hozott értem. Otthon mindig olyan rémült... Egy kisvárosban semmit sem lehet sokáig titkolni. A nő vörösesen szikrázó gesztenyebarna haja leomlott a hátán... A férfi érezte, hogy újfent hatalmába keríti a női test illatának erőteljes varázsa. Nem zavarta őt a nő molettsége sem, az ősszeretőt, az őstípust látta benne... Ha szabad volna a keze, megfogná a nő izmos lábikráját... A nő erre nagyot sikítana, majd lassan, lomhán megfordulna, haját átvetné a férfi fiatal, markáns, de majdnem tar koponyáján, és csókolóznának... Ekkor azonban pingponglabdaként pattant agyába a törékeny, reneszánsz freskók makulátlan angyalait idéző, törvényes feleségének a képe... A képzet olyan erős volt, hogy egy pillanatra felrémlett előtte egy rózsaszínesfehér világító lény, ahogy éppen lelibben a lépcsőn, aztán a férfi nyelt egy nagyot, és várta, mi lesz tovább... Pontosan látta a felesége arcát, közönyös szemét, hidegségét, mely mindig váratlanul ütötte szíven, mint egy kígyónyelv... Kicsinyesnek és méltánytalannak érezte magát mellette... A röpke gyötrő látomás elillant... A férfi mindezt el akarta mondani az előtte álló nőnek, mert mindig spontán és beszédes volt, de attól tartott, hogy ezzel felingerelné... A szenvedés és a szerelem hű szövetségesek, a férfit mégsem viselte meg kettős élete. Bikaerős a szíved, mondogatta neki a felesége. A férfi nem tudta, valóban szenvedne-e az asszony, ha mindenről tudomást szerezne... Ez a nő, aki most itt áll előtte, érett, szelíden és józanul mérlegel minden helyzetet, és már őt is jól ismeri,
