Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - JANA BODNÁROVÁ: A tudat árulása; Az út végén
elképzelni, milyen állást foglalna az igazgatónő az ő hirtelen kialakult érzelmi függőségéhez. De amikor közvetlenül az indulás előtt, pontosabban már az autóban először megölelte a férfit, a lelkiismeret-furdalásnak halvány rezzenését sem észlelte. Sőt nem érzett bűntudatot a férfi feleségével szemben sem, aki néhány évvel fiatalabb volt nála, voltaképpen alig valamivel többel, mint amennyivel fiatalabb volt őnála a férfi, aki egész úton le nem vette kezét a volánról, s így nem tette az ő térdére, s túláradó érzelmeiben a kézfejét sem simogatta könnyedén, gyengéden... A nő a szenvedésért cserébe kapott értékes ajándéknak tekintette ezt az utazást, a hasztalan kirobbant érzésnek a rejtegetéséért, amely figyelmeztetés nélkül hatalmas kőként zúdult le szíve lejtőjén. A régi könnyek úgy hullámzottak mögötte, akár áttetsző, apró legyek raja... A férfiból is sugárzott az öröm: Budapest — ez a mi ünnepünk lesz... Megérdemled ezt a pihenést. Végre nem kell bujkálnunk, alakoskodnunk, hazudnunk, mondta szerfölött vidáman. Valóban nem kell többé hazudnunk?, ismételte utána a nő. A férfi kivett a kocsiból egy összehajtott vásznat meg néhány doboz festéket. A közelben parkoló autóban szundikáló rendőr felébredt. Rosszul leplezett bizalmatlansággal figyelte az idegeneket, akik mindenféle fura tárgyakkal tértek be az udvarba, s egy pillanat alatt eltűntek a szeme elől az öreg, lepusztult, láthatóan üres vagy csak részben lakott villa oldalsó bejáratában. A ház különös volt, más, mint a többi. Talán azért, mert az építész nagy örömmel használta fel a ritka kiegészítőket. Az építő ízléséről árulkodhattak — az épület kissé zsinagógára emlékeztetett. Lehet, hogy egykor a nagyváros zsidó hitközségéhez tartozó iparos vagy bankár székhelyéül szolgált. A tagolt külső falfelületről poros, de nagyszabású félkör és kör alakú ablakok verték vissza a fényt, a homlokzaton egy kőkúpokkal szegélyezett, mohával benőtt terasz hivalkodott néhány vékonyka nyírfával. A moha és nyírfácskák mállasztották a követ, s a nő még a folyosó félhomályában is mindenütt ezt a képet vélte látni és benne önnön léte párhuzamát, életének finom repedését. A száján szívta be a levegőt. Le kell győznöm a depressziót, parancsolta magának, mert közben félelem ébredt benne, hogy éppen most, az út végén mindent elront. A férfi ment elöl. Meglepő módon biztonságosan mozgott és mindent megtalált. A nőnek eszébe jutott, hogy a férfi már néhány hete magánál hordta a villa alaprajzának a vázlatát, amelyet a villa, illetve a benne levő műterem tulajdonosa maga rajzolt le neki egy festőszimpóziumon. A nő csak annyit tudott róla, hogy Istvánnak hívják, és a budapesti avantgárd képzőművészek köréhez tartozik. A műtermet piros kör jelölte az alaprajzon, fönt a tetőtérben. A férfi a nagy teher ellenére sem csökkentette az iramot. Elvégezte a festészetet az akadémián, túl volt a harmincon, éppen abba a korba lépett, amikor az ember mindenfajta korlátozás ellenére is mindenkor megfeszített iramban dolgozik. Itt, ebben az idegen országban, ahol néhány nap alatt el kell készítenie egy képet a kiállításra, nincsenek semmiféle korlátok. Szárnyakat adó felszabadultságot érzett, és tudta, kötelező a kaland, hogy a jövő már most jelen legyen. JANA BODNÁROVÁ
