Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - JANA BODNÁROVÁ: A tudat árulása; Az út végén
Az út végén rossz az értékítélete. A férfitól eltérően a nőt ez nagyon zavarta, mert minden aggodalommal töltötte el, ami eltávolíthatta volna őket egymástól... Mint egy vas-, kő- és üvegállatot, úgy hagyták maguk mögött a nagyváros dübörgését és hörgését. Az autó most begördült egy villákkal és korláttal szegélyezett csendes utcába. A házak úgy szunyókáltak a napfényben, akár a vén hercegnők, akik viseltes ruháikban és a legdrágább ékszerekkel teleaggatva utolsó erejükből színlelik a rég múlt ifjúságot és fényűzést. Még a francia nagykövetség előtt sem történt semmi, csak a kertész gondozta a fákat, melyek a hosszú és rendkívül kemény tél után már-már életre keltek. Az utca fölött csettegő nyelvekként lobogtak a zászlók. Éljen április negyedike, állt magyarul az öntöttvas kerítésre kifeszített transzparensen. A masszív erkélyről (mely alatt Az Ev. Egyh. Püspöki Hivatala tábla fehérlett) csupán alsónadrágban egy idős férfi hajolt ki, reszketve a hűvös tavaszi levegőben. Az autó csak lassan gördült tovább, hogy a nő figyelhesse a házszámokat. Itt van, mondta a nő erőtlenül, s a férfi ugyanolyan fáradtan mosolygott rá. Egy pillanatra a férfi kinyújtott karja alá kuporodott, mint egy pici állat, de aztán megrázkódott és kiszállt. A hosszú út és a hirtelen változás után még nagyobb fáradtság tagiózta le, egyfajta bódulat, a járda szinte futószalaggá változott. Belekapaszkodott a kerítés vasrúdjába. Abban a pillanatban valahol a közelben, talán a téren, ahol az a hatalmas emlékmű állt, pattogó zene hangzott fel. A nő meghökkent: de hiszen mindez egyszer már megtörtént... ez a kis utca, az ütött-kopott palotaszerű épület, amelybe belépünk, a langyos szél, mely kutyanyelvként nyalogatja arcomat, a fúvósok zenéje, ez a fehér ünnep itt legbelül... ez a kivetettség az időből és a pontos emlékezetből, ez az én megmentőm, semmi sem történhet velem, megvéd a feledés, mint a sorssal való egybeolvadás... Ez a város és az én városom, ez a ház és más házak, az a férfi és más férfiak, ugyan mi a különbség köztük? Gyógyírként minden egy semleges szintre laposodott... De a rosszullét elmúlt, a nő újra tisztán és valóságosan érzékelt mindent. Agyának ezt a kis kikapcsolását a megfeszített idegek és a betegség okozta gyengeség számlájára írta. Az út elég hosszú volt, hamarjában előkészített, s mint minden, amit e férfival közösen tett, titkos. Az iskolából, amelyben tanított, az igazgatónő nehezen engedte volna el éppen most, a harmadik negyedév végén, közvetlenül az érettségi írásbeli előtt, így hát a betegsége kapóra jött. A nő nehezen lélegzett. Légcsőhurutja volt, minden lélegzetvétel beleszúrt a hörgőibe, feszült, éber tekintete öregbítette az arcát. De így is szép volt, apró termetű, kissé molett. Nagy sötét szemei kissé közel ültek egymáshoz. Gúnyos mosolyt csalt az arcára az elképzelés, hogy az igazgatónője, aki csak beosztottjai föltétlen engedelmességének buborékjában érzi magát biztonságban, mégis megtudna valamit e férfihoz fűződő viszonyáról. Az igazgatónőt a tanárok életéből csak sorsuk nyitott oldalai érdekelték: — Az erkölcsi kiegyensúlyozatlanság, az életük afféle csapdája, szörnyű bonyodalmakkal jár! Gondolják csak el, hogyan reagálnának a tanulók és a szüleik — a nő lélekben megpróbálta
