Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - JANA BODNÁROVÁ: A tudat árulása; Az út végén
JANA BODNÁROVÁ Összefoglalom: elvált nő vagyok, gyermektelen, egyedülálló... Valakinek ez a szomorúság kesernyés ízét jelentheti, nem tagadom, nekem is. De igazán nincs szándékomban elmenekülni, homályos állapotokba süllyedni... és az a rejtélyes ház, amely előtt megéreztem, hogy ismét képes vagyok mindent örömmel érzékelni? Egy napszúrás kiváltotta elfelejtett álom volt csupán? A fokozottan boldog elképzelések utáni hirtelen feltörő tudatalatti vágy? Vagy csak a tudat árulása? Az út végén Ez a történet (vagy inkább eset, hiszen a történetek fürge patakok, míg az esetek lángoló és kialvó csillagszórók) vég nélküli lesz. Most ne nagyon törjük rajta a fejünket, minek is van körülöttünk igazában végérvényes befejezése. Az események láncolatot alkotnak az időben, s a jelenbe úgy vájódik bele a múlt, mint a bilincs a csuklóba vagy az ajkak a dermedő gipszbe — akár a szobrásznő halál előtti búcsúcsókjai. Mindenkinek, aki megpillantja ezt a törékeny domborművet, cseppenként adagolja majd az érzékenységét. Lélekben éppen e fehér, megkeményedett gipszbe nyomott, kissé elnyílt ajkakra tévedtek az autó üléséhez csatolt nő gondolatai. S közben különös módon arra sem emlékezett, valódi domborművet lát-e, vagy csupán valamilyen katalógusbeli reprodukciót. Az autó éppen az önmagába merült téren száguldott. A turistacsoportok mint úszó szigetecskék vonultak. Egyes turisták néha az acélkék égre emelték tekintetüket, a kissé fátyolos, aranyban izzó nap felé. Átadták magukat a tavaszi égbolt varázsának, még ha nem is a bágyadt, édes álmosság kevéssé hasznos érzése miatt hozták őket autóbuszokkal a beton fennsíkra. Az utazási irodák azért irányították őket ide, hogy a patinazöld bevonatú hatalmas bronz szobor- csoportban gyönyörködjenek... Egy nőnek, aki nem hallotta az idegenvezető magyarázatát, a csodált író szavai sejlettek fel, amelyek persze eredetileg más összefüggésben hangzottak el ("az őrült cukrász álma"), de végül is (hiszen mint minden jóakaratú ember ő is tompítani próbálja az ítélet élét) középiskolai irodalomtanárként egy nem éppen kicsi, ugyanakkor szinte álmos városban hogyan tudná ő összehasonlítani a bronzhegyet az apró domborművel, amelyen az ajaklenyomat olyan megható. Másokat talán annak a történelemnek a tudatosítása indít meg, melyet az emlékmű jól vagy rosszul köt egy-egy korhoz. — Ezt az észrevételét meg akarta osztani a mellette ülő és a vezetésre összpontosító férfival, de inkább hallgatott, visszatartotta őt a gondolat, hogy a férfi, mint már korábban annyiszor, amikor képzőművészeti alkotásokról beszélgettek, ismét bebizonyítja, hogy
