Irodalmi Szemle, 1992
1992/10 - DUBA GYULA: Néma telefonok
DUBA GYULA hangszórók által felerősítve nekivágódnak az Irgalmasok Kórháza falának, majd visszaverődve megroghamozzák a volt Tátra Bank szecessziós épületét, szétáradnak a tömeg feje fölött és elszállnak a Manderla-toronyház irányában, végigsöpörnek a Kő téren, mint a lassú, súlyos ónos eső. Szélfúvásként kíséri őket a tömegből kitörő hangorkán. A vihar hossú készülődését és kifejlődését is jobban látja innen. A hosszú, nyomott vihar előtti csend! Áthidaló látszatdolgok történtek, semmi lényeges. Évek óta parttalan, mély állóvzínek, nagy zavaros pocsolyának tűnt az élet, amelyben egyre fárasztóbb az úszás, és mind nehezebb a lélegzés. Hirtelen a központi munkaértekezletekre emlékezett, ahol már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy az évtizedek során kialakult rend rég elveszítette dinamizmusát, de tehetetlenségi nyomatéka folytán önmagát görgeti tovább. Milyen zavar a vállvonogatás, magyarázkodás, mennyi nyilvános elégedetlenség! Az irányítók formális megnyilvánulásai szemben a beosztottak feszült várakozásával, s a két minőség sosem kerülhetett egyensúlyhelyzetbe! Áthidalhatatlan szakadék vezetők és végrehajtók között! Egyhangúvá és nyúlóssá változott az idő, széttöredezett, megfakult, csak a szorongás maradt benne közös. Ekkor érezte meg, hogy mindent elért, amit elérhetett, minden megszerezhetőt megszerzett magának, és nincs már más dolga, minthogy bevárja, amíg a dolgok maguktól bevégződnek. Mit tehet még? Van más lehetőség? Igen, talán! Elérni a lehetelent, megszerezni a megszerezhetetlent! Olyat tenni, ami ésszerűtlen és oktalan, teljesen véletlenszerű, kockázatos, de siker esetén akár felemelő is lehet. Már csak a lehetetlenért érdemes bevetni az erőit, harcba indulni csak az elérhetetlenért indokolt! így érezte akkor... Bár a véletlen hozta, maga is akarta! Bizalmas kapcsolatba került Verával és Melindával. Melinda nem telefonált, hogy lehet az? Makacsul hallgat a telefon, ez a kőszívű fekete ellenség. A sajátos érzékenység csökken, fáradni kezd, bensőjében a metafizikus szellemiség fegyelmezetten gazdálkodik erőivel. Márquez regényével fekszik az ágyban. A csend elmélyül, az idegenség felerősödik, az éjszaka fiziológiája és a fáradó szervezet mindig jobban elidegeníti az új vonásokat, mint az élettel teli nappalok. A könyvet olvasva megkérdezte magától: hogyan lehet az, hogy az élet minden pillanatának eseménye hihetetlen és abszurd, kirívó, mint a csodák? Az idő pedig úgy kószál az események között, szabadon és törvénytelenül, mint a hullámzó erdő fái között a kóborló szél! Valóban semmi normális nincs az életünkben? Csak groteszk tények vannak, véletlen tetteink mulatságos visszfényei, melyek néha olyan érthetetlenek, mint a leghihetetlenebb mesék állításai? Van még a magányon kívül más emberi helyzet is? Mert ha mindez fölösleges kérdés és oktalan feltételezés, akkor hogyan lehetséges, hogy ő most itt van és szorongva vár egy telefonhívást? Hogyan
