Irodalmi Szemle, 1992
1992/10 - DUBA GYULA: Néma telefonok
Néma telefonok hanem a Lengyel Kultúra Háza előtt maradt. Korai lágy hóesésben nézte, ahogy a ködös alkonyaiban derengő fényben helyeslően éljenez vagy fujoz a tömeg, a mindenható nép, melyre rendszer épült, hogy az érdekeit képviselje, melynek akaratára és szükségleteire hivatkozva politikusok érvényesültek, és amely nép most mindennel szembefordulni látszott, hogy hangot adhasson elégedetlenségének és megváltoztassa a politikai viszonyokat. Egy nappal később pedig a budai lakásban, melynek gazdáját sem ismeri, idegen környezetben figyeli ugyanazon események folytatását. Van ebben a megváltozott, mégis folyamatosnak tűnő helyzetben valami tudathasadásos tényszerűség és egyfajta perverz diliállapot is, amelyben olykor csodálkozva, ám békésen él immár évtizedek óta. Ismerős kép, a hó ismét hull, ritka nagy pelyhekben pilinckézik alá a fekete égből, szinte a semmiből és játékos öngyilkosként azonnal el is olvad az emberek homlokán. A mostani hangulat azonban feszültebb, s a tömeg nagyobb és szenvedélyesebb, a polgári engedetlenség méretei szemmel láthatóan növekednek. Feltűnik néhány rendőr is, terelgetik a villamosokat, nehogy a tömegbe hajtsanak, aztán tétlenül szemlélődnek, ácsorognak, mintha nem tudnák, mit tegyenek. Talán nincs határozott parancsuk a rendkívüli helyzetre vonatkozóan. Az előírásokban nem szerepelnek ilyen közállapotok. Sosem volt helyzet ez, teljességgel rendhagyó? Vagy a zűrzavar mögött mégis van valami hatalmas erejű, rejtett tudatosság, valami természeti törvény, amely azonban annyira sztíkatlan és félelmetes, hogy még azokat is tétlenségre készteti, akik különben átélik a közállapotok súlyos, szinte megoldhatatlan ellentmondásait? Pálinkája elfogytán borospalackot nyitott. Szürkebarátot. Metafizikus érzékelőrendszere tökéletesen működik. A képernyőn az emelvényen megjelenik Vera barátja, kócos haja a szemébe hull, arca sápadt és elszánt, látszik rajta, hogy nagyon felindult. Tragikus arccal, folyamatosan beszél valamit, ami fontos lehet, különben az állami televízió nem közvetítené. Vera bizonyára a közelből, a tömegből nézi őt. Lélektani rejtelmekhez méltó élmény, a benső állapotok és világi tények megegyezésének a folyamatossága térben és időben. Mintha a Lengyel Kultúra Háza elől nézné a Felkelés téren tomboló polgári engedetlenséget, bár tény, hogy nem érzi homlokán a szállingózó hópehelynek hűvös érintését. Tér és idő — magunkban hordozzuk őket, ahogy Schopenhauer állítja? Az élmény azonban relativizálódik. A képernyőn feltételessé válik a tömeg, némileg eltávolodott tőle, de ha behunyja a szemét, a rivalgó emberek között érzi magát. A másik érdekes körülmény, hogy így a kép élesebb! Kissé leszűkített, ám részletesebb. Valahogy minden áttekinthetőbb és érthetőbb! Érzi és érti a történések logikáját, finoman érzékeli a törvényszerűség és szükségszerűség halk, de határozott szavát, mégis kívül áll a tömeghangulaton. A kép kitisztul és felerősödik! Jobban látja, ahogy a kötött télisapkás szónok lassú, hangsúlyos szavai kibuknak ajkán, a
