Irodalmi Szemle, 1992
1992/10 - DUBA GYULA: Néma telefonok
DUBA GYULA élesen, de nem kellemetlenül, felcsengett a telefon, inkább zenélt a hangja, dallamosan csilingelt. Melinda, drága gyermek, gondolta hálásan, tudtam, hogy telefonálsz, s lám, milyen hamar...! Felvette a kagylót, és várta, hogy szóljon a lány. Megszokták, hogy az szólal meg elsőnek, aki hívja a másikat. A telefon azonban néma maradt. Mélyen búgott, aprókat percent, aztán mintha pokoli mélységekből törnének fel, halk sejtelmes szavak hallatszottak. — Balcso... Baaalcsooo... — cérnavékony, hosszú beszédfoszlány, síráshoz hasonló. — Dááása... Dása...hallod, Balcsóóó...?! Lám a metafizikus jelenségek itt vannak körülöttünk! Óvatosan letette a kagylót. Vigyázott, hogy úgy tűnjön, mintha nem jött volna létre a kapcsolás. Öt órakor bekapcsolta a televíziót és megkereste a pozsonyi adást. A téren már elkezdődött... Népgyűlés zajlik a Felkelés téren. Előző nap volt az első tömegtüntetés a rendszer ellen. Ő távolról nézte, a Lengyel Kultúra Háza előtt állt és csodálkozott. A szoborcsoport előtt, ahol máskor rendőri biztosítással zajló koszorúzások és szónoklatok történnek, a téren, melynek méltóságát rend és fegyelem jellemzi. Valószínűtlen látomásnak tűnik a kötött sapkás főszervező, akinek lassú, szinte szótagolt mondatait kongva visszhangozzák a környező épületek, s nem kevésbé hihetetlen az engedetlen tömeg hullámzó morajlása sem, ahogy megértően nyugtázza a rendszerre szórt kritikákat és átkokat. Miként lehetséges ez, hol van a karhatalom? Hol vannak a rendfenntartó erők, melyek máskor oly sikeresen védték a társadalom érdekeit és a nyugalmat? A Prímás-palota felől Vera jön hosszú hajú ismerősével. Lázas szemű, nyugtalan fickó, olyan minden lében kanál típus! Gyere velünk, mondta tegnap Vera, vegyülj el a tömegben, gyere közelebb a tribünhöz, ha mersz1 Ő azonban a fejét rázta és nem ment velük! Nem a félelem gátolta, érzékenyebb oka volt rá: Vera hangjában megérezte a gúnyt, a leplezetlen elítélést és megvetést. Igaz, ebben a hangban mindig érzett valamilyen lágy, ironikus fölényt, a távolságtartó önérzet pajkos s egyben hívogató villogását, amely eddig nem bántotta, mert a szép fiatal nő kihívásának vette, olyan fölényérzetnek, amely végül is megtisztelő és reményt adó. Inkább csalogató! Mert benne van a személye iránti érdeklődés, sőt a rokonszenv melege! Ez az új irónia azonban megszégyenítő, közönyösebb és élesebb, mint az előbbi volt, nyoma sincs benne pajkosságnak, ám annál több ellenséges kihívás és gonoszkodó gúny érezhető benne! Mintha Vera fellázadt volna ellene, mintha ki akarna szabadulni a hatása alól, önállósult és kihívóan szembefordult vele, már nem biztatja, hanem egyenesen megveti, s ezt világosan ki is mutatja, miután kihívóan várja, mit tesz ő erre! Nem tett semmit, nem is tehetett. Mindössze annyit, hogy nem ment Verával és a hosszú hajú barátjával, nem vegyült el velük a tömegben,
